Kevés biztosabb dolog van az életben, minthogy a prioritásaink és a céljaink változnak. A kihívás benne az, hogyan teremtünk magunknak mégis minden egyes héten időt arra, ami fontos számunkra, de éppen nem sürgető. 

És az is biztos, hogy amikor a prioritásaink változnak, akkor az új célok javára mástól kell elvenni az időt, energiát, erőforrást. Ami a másokkal történt beszélgetésekből számomra kiviláglott, hogy ennek a visszavételnek a mértékét gyakran nem konkretizáljuk magunk számára. Tehát, hogy egészen konkrétan mit jelent ez majd időben, intenzitásban, befeccölt energiában. Többeknél megfigyeltem, hogy ebből lesz az, hogy az adott program, hobby, tanulás, feltöltő dolog egyszerűen kipörög az ember életéből. 

A tavalyi évem ilyen szempontból nagyon tanulságos volt. 2018-ban annyit voltam beteg, vagy hívjuk inkább lerobbantabbnak, mint szerintem egész életemben még soha. Ráadásul nem kicsit volt alattomos. Tudjátok, amikor nincs nagy para. Csak mintha egy kis kavics lenne a cipődben, amitől még ugyan el tudsz lenni minden egyes nap, meg tudsz csinálni mindent jó minőségben, de azért érzed, hogy ez a kis kavics hol enyhébben, hol keményebben karcolja, nyomja, időnként meg véresre vágja a lábad. Nah, ez az élethelyzet azt eredményezte, hogy sokkal fáradtabb voltam minden egyes nap csupán attól, hogy léteztem, és tettem a dolgom. Ezzel együtt a teljesítőképességem is csökkent, plusz orvoshoz kellett járni, ami szintén vitte az időmet. És persze Murphy meg én összedolgoztunk, ami azt jelentette, hogy kisebb rekordot döntöttem munka fronton tréningek és tanácsadói napok tekintetében. Ilyen az élet. . . :)

És ekkor újra kellett húzni a rendszert. Abban biztos voltam, hogy 

1. meg akarok gyógyulni

2. el akarom végezni a munkám megfelelő minőségben

3. szeretteimmel, barátaimmal időt szeretnék tölteni a szabadidőmben

4. fent szeretném tartani az edzési rutinomat, az nem opció, hogy teljesen elhagyom

Ahogy fent látszik, ez azt is jelentette, hogy az időmet és az energiáimat az 1-3. pontokba nyomtam leginkább. És jött természtesen a kérdés, hogyan lesz életképes a 4. pont? 

Biztos voltam benne, hogy ebben az érzelmileg, mentálisan és fizikailag terhelt időszakban csak akkor leszek motivált az edzésre, ha az energiát hoz, és nem visz. Hát, ez nem "a csapjunk oda neki, amíg el nem ájulunk" időszak volt, hanem a könnyed, átmozgató, energizáló edzéseké. Amikor az edzésidő a sikerélményről szól olyan tekintetben, hogy kellemesen elfáradok, de utána nem önmagamat és a valóságot keresve ülök a kanapén, hanem tudom tenni a dolgom. És másnap nem arra ébredek, hogy mindenem fáj az izomláztól, amitől behisztiznék.

Ezt a gondolatmenetet megfejeltem azzal, hogy a legdurvább 1-1,5 hónapban, amikor heti 1 szünnapokkal nyomtam végig a melót, plusz orvosi kezelésekre jártam, meghoztam azt a döntést is, hogy nem edzem. Volt bennem egy kis félelem, hogy eltunyolok, és vége, visszafordíthatatlan lesz a folyamat. De, ekkor már velem volt a műtét utáni tapasztalatom. Hogy kihagyás után is van élet. Kemény lesz, puhánynak fogom érezni magam, de csinálni fogom, és szépen visszarázódunk.

Így meg is lett a tervem, már írtam is a naptárba a dicsőséges első napot, amikor újra hadrendbe állok. Lebeszéltem az edzőmmel is a haditervet. 

El is jött az első alkalom, semmi durvulás, csak energizálás, kellemes terhelés. Boldog voltam, jobban bírtam, mint számítottam rá. Azóta folyamatosan mennek az edzések. Építkezünk. Egyre nehezednek a gyakorlatok. Egyre gyakrabban ébredek izomlázra. Amiről persze két, látszólag ellentmondásos dolog jut eszembe. Az egyik, hogy milyen jó, hogy fejlődik a testem. A másik, hogy ez bizony k.-re fáj, és hogy el is felejtettem, hogy ennyire tud ez fájni. :D

És egy érdekes dolog, amit megtapasztaltam még. Hogy bizony el lehet kényelmesedni abban, hogy egy kicsit visszavesz az ember. Minden szentnek maga felé nyúlik a keze alapon. Aztán csinálsz egy gyakorlatot, amiről az az emlékképed, hogy ez nem is olyan régen még ment mint a karikacsapás. Aztán egy kicsit jobban elgondolkoztam, és rájöttem, hogy a a nem is olyan régen 1,5 éve volt. Elsőre kicsit megszeppentem, talán el is szégyelltem magam, "Hogyan törtönhetett ez?!", ennyire elkényelmnesedtem. Aztán gyorsan visszapörgött, hogy mi minden történt ebben az elmúlt 1,5 évben. 

Megváltoztak a prioritások, a célok, hogy mi a sürgős és fontos az életemben. De az edzés maradt a fontos kategóriában, csak megtaláltam, hogyan maradhatok az úton úgy, hogy az hozzátegyen az életemhez, és ne az legyen a vége, hogy likvidálom belőle.

Szóval minden jól van így. És majd az egy lábas guggolásból felállás segítség nélkül is menni fog újra, lehet csak nyáron, vagy jövő télen. A lényeg, hogy rendszerszinten, egészében helyén vannak a dolgok. ;)

Mostanság ünnepeltem a januári műtétem 6. hónapfordulóját (márha van ilyen :D). A lényeg, hogy valóban ünnep volt, mert a műtét és a gyógyszeres kezelés hatására elmúlt, aminek el kellett múlnia, és újra van, aminek lennie kell. Szóval hála és köszönet mindenkinek, aki ezen az úton testileg, mentálisan és érzelmileg segített nekem. :) <3

Ez a jeles alkalom egyúttal jó apropó volt arra is, hogy visszatekintsek, hogyan álltam vissza a műtétet megelőző életmódbeli rutinokhoz. A válasz nagyon egyszerű: KÍNKESERVESEN.

De hogy ne láttassam ennyire drámainak a helyzetet, megosztok néhány magvas gondolatot arról, ÉN hogyan járultam hozzá nagyban, hogy kínkeservessé alakuljanak a dolgok: 

1. "Használjuk ki az időt okosba"

A műtétem után szerencsére rohamosan javultam. Néhány nap után úgy éreztem, hogy velem egy hegyet is el lehetne hordatni. A varratszedés után pedig kellemes kis (lassú) sétákat tettem a környéken. Mondtam is magamban, hogy "nem lesz itt semmi gond, pikk-pakk összekapom magam". És ha már úgy sem lehet edzeni, miért ne szedessem ki a bölcsességfogaimat, amit már régóta terveztem. Legalább egy kalap alatt ez is megvan.  A slusszpoén ebben, hogy nekem ezelőtt még soha nem volt sájszebészeti beavatkozásom, de még fogtömésem, meg foghúzásom sem, szóval én bevonultam a rendelőbe ingben, fekete nadrágban és blézerben, mert hát ugye itt húznak kettőt, aztán én megyek is dolgozni. (Bezony, röhögjetek csak, hangosan! :D) Mikor a szájsebész megkérdezte, mit tervezek még mára, én meg előadtam a fentieket neki, akkor először képenröhögött, majd amikor rájött, hogy tényleg annyira el vagyok tájolva, hogy nem viccelek, finoman jelezte, hogy azért jó lenne ma kicsit pihenni is. Mire én, a nagyokos, mondtam neki, hogy "hetekig pihentem a műtétem miatt". Mire ő: "Aha, hogy műtét is volt. . ." Szerintem akkor már szentül meg volt róla győződve, hogy nekem totálisan elmentek itthonról. A beavatkozás jól sikerült. Amíg tartott az érzéstelenítő hatása még azon is morfondíroztam, hogy "miért vannak ettől mások annyira beszarva?!". Jól sejtitek, elmúlt az érzéstelenítő hatása. . .Ennek nyomán kisebb megvilágosodásban volt részem. Jah, és azt is jól sejtitek, hogy a meggyengült immunrendszerre rátolva ezt a történetet: bedagadt, k.-ra bedagadt. . .és lassan gyógyult. . .(Nyugodtan röhögjetek még hangosabban! :D) Valahol már biztos írtam, hogy projektmenedzsmenttel foglalkozom. Nos, ilyen, amikor akasztják a hóhért. Van az az ősrégi vicc, hogy projektmenedzser az, aki azt hiszi, hogy 3 nő 3 hónap alatt kihord 1 gyereket. Bezony, jó hangos volt, amikor ez magamra nézve koppant. . .

2. "Ez mi ez mi mi ez???"

Amikor elkezdtem aktívan sportolni, nem volt meglepő a tény, hogy hosszú ideig tartó tespedés után szarul megy. És fel kell építeni magam, az erőnlétem. No, de amikor már hozzá vagy szokva egy szinthez, hogy mire vagy képes. . . Aztán "alig" 7-8 hét kihagyás után újra nekiállsz, és azon kapod magad, hogy majd összeroskadsz a feladatok alatt február vége felé, amik november-decemberben úgy mentek, mint a karikacsapás. Nos, akkor az én agyamban egy gondolat forgott szüntelenül: "hát itt meg mi a fuck van? anyám, ez k. szánalmas! és meddig tart még ez a szánalmasság?!" A hangulatomra még rátettem egy lapáttal a kiscsoportos edzéseken, amikor rájöttem, hogy a mellettem álló hölgy 2x olyan gyors tempóban emelgeti a lábát mint én. És naná, hogy azzal voltam elfoglalva, hogy bezzeg hozzá képest én meg nem. . . Ahelyett, hogy "de jó Mariann, hogy már ebből is végig tudod csinálni megállás nélkül az 1 percet".  És hiába mondták az edzőim, hogy "hidd el Mariann, néhány hét, és jobb leszel, mint a műtét előtt voltál", nagyon nehéz volt hinnem. Mert hát az lehet, hogy egyszer majd jobb lesz, de most éppen fos. . .nagyon fos megélni a visszaesést. . .És én még mindig várom a katartikus áttörést, részletekért olvasd a 3. pontot ;)

3. Amikor nem is csak egyszer kezded újra. . .

Múltkor a coachommal való beszélgetés közben - amikor nem meglepő módon azon rinyáltam, hogy még mindig milyen fosul megy az edzés -, az a fránya (de baromira hasznos!!!) objektivitás segített helyére pattintani a fejemben élő elvárások és a realitások közötti szakadék szélességét és mélységét. Mert a műtét és a bölcsesség fogak kihúzása mellett sikerült belecsókolni 2x is valami megfázás/influenza/kitudjamicsoda szerű dologba, ami gondolom szintúgy a meggyötört immunrendszerem miatt mind2 alaklommal hetekig(!!!) elhúzódott. Az izgalmas szintje a dolognak most kezdődik. Mert ami kívülről a napnál is világosabb, miszerint a fent említett 6 hónapból közel 3-3,5 hónapig nem edzettem, azt én belül egyáltalán nem így éltem meg. Azáltal, hogy edzegettem egy kicsit, utána lerobbantam, majd megint edzegettem egy kicsit, aztán megint lerobbantam, majd újra nekikezdtem, bennem összességében azt a megélést keltette, hogy "ÉN EDZEK VAZZE! Szóval ugyan már mi a fenéért nem jönnek az eredmények?!" De legyünk őszinték, innen nézve a fos már nem is annyira fos. Lehet már tényleg csak néhány hét, kevesebb erőltetés, több hit, és meglehet a beharangozott katartikus áttörés is. Így legyen! :) ;)

4. A folyamatos önlehúzás utat tör magának, máshol is. . .

Igen, igen. Jól sejted, a folyamtos önostorozás stressz, stresszben lenni rossz, szóval kell valami lélekemelő. Nehezen tavaszodik, beteg vagy, nem igazán mozdulsz ki, nem tudsz sok programot csinálni magadnak, a betegség alatt megnézted az összes kedvenc filmed, kiolvastál egy csomó könyvet, és az edzés (a saját belső gondolatvilágod miatt) inkább lehangol, mint feltölt. BINGÓ: jönnek a csokikák, sütikék, meg a jóanyám isteni sajtos pogácsája. No meg az ezzel együtt járó, alattomosan visszakúszó néhány kiló. Ami persze további jó okot adhatna egy újabb körös önostorozáshoz. Hacsak nem. . .

. . .tekerek most egyet a belső kapcsolón, és fókuszálok inkább arra, és érzek hálát amiatt, hogy:

- egészséges vagyok, és erről papírom is van

- a szervezetem építi vissza önmagát

- következetesen csinálom, amit csinálni kell, csak szelídnek és türelmesnek kell lennem önmagammal

- érzem a fejlődést

- van, úgy, hogy a jól működő dolgok is kibillennek, a lényeg, ha észrevettük, akkor tudjuk húzni vissza a jó irányba, és én tudom húzni

- egészségre törekedni egy élethosszig tartó szerződés önmagammal, nem kell sehová sem sietnem, és a testem úgy is okosabb, mint én :)

Köszönöm, hogy elolvastad!

Megtaláltam a témát, amiről röviden tudok írni! :D Az előző írásaimban nem voltam túl kedves, ami az internet népét illeti. Azt hiszem a rosszallásom egyfelől abból fakad, hogy azért ez mégiscsak egy iparág, nézettséget kell csinálni, meg like-okat szerezni. És hát vannak olyan tartalmak, amik inkább hozzák a kattintásokat, meg olyanok is, amik kevésbé. . . De! Magam is meglepődtem, hogy egy-egy bejegyzés végiggondolása, strukturálása, majd megírása mennyire időigényes. (Főleg ha az ember kétszer csinálja egy írásával meg ugyanazt. . .mint tudjuk. . .khm. . . :D) Szóval, ezen töprengve arra jutottam, hogy teljesen megértem azokat, akik ebbe komolyan időt és energiát fektetnek, és a követők számosságán és a rajongók pozitív visszajelzésein túl valami egyéb nyereséget is szeretnének visszakapni.

Gondolom, az egyetlen amit magunkért tehetünk, az az okos szelektálás!  :)

Nekem két ilyen életmód youtubert sikerült kiszemezgetnem a tömegből. Ők ketten mindig színt tudnak hozni a hétköznapjaimba, segítettek és segítenek - ismeretlenül is - megértenem a bennem zajló életmódváltással kapcsolatos folyamatokat. Plusz szuper kaja ötleteket lehet begyűjteni tőlük. Főleg, amikor este van, éhes vagy, és fogalmad sincs, mit kéne enni. Velem ez gyakran megesik edzés után (mert valamelyik másik dimenzióból probálom visszarángatni magam a jelenbe a konyhasztalnál ülve). :D

Kezdem a sort egy magyar hölggyel, akit legtöbben Numbava Tündinek ismernek (YouTube: Tündi Gazdag). Őt azért kedvelem, mert teljesen reálisan látja az életet, annak minden esendőségével, kihívásával együtt. Így leginkább egy tudatos, a céljainknak és lehetőségeinek megfelelő (időszakosan szigorúbb, máskor megengedőbb) életmód kialakítására invitál mindenkit. A videói arra is jó példát mutatnak, hogy életszervezésileg hogyan lehet okosan megoldani az életmódváltást, majd annak fenntartását. Nyílván nem vehető át tőle sem egy az egyben minden, (az én munkám sajátosságai sem teszik lehetővé ezt), de jó alapokat ad, amire már mindenki tud építeni. Ő az, aki szépen megkomponálja a salátát, amíg lefotózza, utána ellenben azt is megmutatja, hogyan lehet azt normálisan megenni egy vájlingból. :D Értitek, azok a fránya realitások. ;)

És zárom is rögtön Dani Spies-zel, aki önmagát Health, Wellness, & Weight Loss Coach-nak titulálja, és ennek megfelelően nem csak főzős videókat készít, hanem az életmódváltás és a fogyás pszichológiai vonatkozásaval is foglalkozik. Szimpatikus benne, hogy könnyen érthető, és mindig vannak olyan praktikák vagy kérdések, amit azonnal ki lehet próbálni, vagy el lehet töprengeni rajta. A recept ötleteiben nincs semmi ördöngősség, főzzél szezonális termékekből, néhány hozzávaló összekombinálásával, egyszerűen. (YouTube: Clean & Delicious)

Ez a poszt másodjára születik, mert az első verziója rejtélyes módon eltűnt, vagy szimplán nem ismerem még ki magam itt eléggé. :D De legalább lemérem, hogy másodjára, emlékezetből, mennyivel gyorsabban születnek meg ujjaim alól a sorok. :D :D

Szóval, ez a bejegyzés arról szól, mi minden történik velünk, amikor belelkesülünk, és már megjöttek az első sikerek. Én szó szerint megindultam, mint víziló a mocsárban! (Azt hiszem túl sok természetfilmet néztem mostanában.)

Ez a folyamat számomra bővelkedett sok sikerélményben, mint például annak a bizsergető jó érzése, hogy egyre többet bírsz, és már nem vagy annyira béna. De nem fogtok meglepődni, bőven volt benne tanulság is. Az én esetemben, amikor szemellenzősen megindulva nem vettem észre, hogy a dolgok túltolása következtében mennyi mindent tiportam magam körül, ill. magamban. 

Akik olvasták "Az első alkalom célja, hogy legyen második" című írásomat, tudhatják, hogy a kezdetekkor azt tűztem ki magamnak, hogy 100 alkalommal lemenjek a terembe 2017. év végig. A felvezetésem után nem hiszem, hogy meglepődnél, de augusztus 23-án már túl voltam a 100. edzésemen. Nézhetem ezt onnan is, hogy micsoda teljesítmény, így meghonosítani egy jó szokást az életemben. Meg onnan is, hogy a túlteljesítés hátterében milyen tényezők állhatnak, és ez a felfogás mennyire egészséges? Mert hát ugye az egészség lenne a fő cél! :)

Ahogy arról is írtam már, én a nappalimban kezdtem edzegetni, és eközben sosem éreztem azt az érzelmi többletet, mint amit a teremben tapasztaltam meg. Arra jöttem rá, hogy az volt a minőségi különbség, hogy otthon egy idő után inkább kínlódás volt kiválasztani a netről azokat az edzésprogramokat, amik elég kihívóak voltak, de még nem túl nehezek. Szóval, hogy érezzem a fejlődést, de ne kedvetlenítsen el, plusz ne fájduljanak bele még jobban a térdeim, csuklóim. 

A teremben az edzőim a közös munka során hamar be tudták lőni alkalomról alkalomra azt a szintet, hogy a fent említett kényes egyensúly megvalósuljon, és igazi élmény legyen az edzés. Innen nézve nem csoda, hogy sasszemmel kerestem a szabad időpontokat a naptáramba, ahova még be lehetett újabb edzést illeszteni.

Néhány hét leforgása után élveztem is a korlátlan bérlet előnyeit, és minden hétköznapra volt időpontom. Sőt, Márti barátnőmmel vasárnaponként futottunk is. Vagy hát fogalmazzunk úgy, ő futott, én meg próbálkoztam. :D 

Rákaptam erre az új létformára, mint a cukorkára. Élveztem azt az energiaszintet és aktivitást, amit évekig nélkülöztem. És tolt abba az irányba, hogy bírok én még többet is! Faltam a magyar és külföldi egészséges életmóddal, edzéssel kapcsolatos cikkeket, youtube videókat. Esküszöm, volt, hogy arra aludtam el, hogy álmomban is hasson. :D A szakboltokban bevásároltam kvázi mindent, ami elérhető. Fotóztam a kajáimat, táplálkozási naplót vezettem. Minden nap többször ráálltam a mérlegre. 

És egy darabig bizony nagyon jól mentek a dolgok. Jöttek az eredmények! Úgy éreztem, egyre jobb a kondim. A mérleg azt mutatta, amit látni szeretettem volna (igen, igen, naponta többször is). Bármilyen ruhát felvehettem újra, ami megtetszett. Finom kajákat ettem. Nem viccelek,  tényleg szétvetett pozitív értelemben az energia.

De egyszer csak megérkeztem a tanítások is. Gondolom a sok álmomban hallgatott youtube videó hatására elkezdtem okosabbnak hinni magamat, mint az edzőimet. No meg persze edztettebbnek, mint amilyen akkor még voltam. Elfelejtettem ügyfél lenni. Egy emlékezetes alkalommal, úgy csütörtök-péntek magasságában (tudjátok, előtte minden nap edzettem) már rögtön az elején sikerült kiesnie a számon ennek: "Semmi súly? Engem nem kell kímélni." Biztos vannak a piacon alulkvalifikált edzők is szép számmal, de az én edzőim bizony nem ilyenek! Nem hagyják, hogy hülyén halj meg. Ezért hála és köszönet. :) <3 Szóval, az edző, akivel aznap dolgoztunk, csak mosolygott, és közölte, hogy "Értem, de nem." A cikiség fogalma ekkor új minőséggel egészült ki a szótáramban. Olyan edzést kaptam súlyok nélkül is, hogy majd bepisiltem. Büszkeségből egy k. szó nélkül, fogaimat összeszorítva könyörögtem magamban az életemért, meg hogy végig tudjam csinálni. Mert most beégni, nah az tényleg ciki. :D Mondanom se kell, hogy úgy volt kitalálva, hogy végig tudjam csinálni sérülésmentesen, de azért érezzem a törődést. :D 

És azt hiszem tényleg itt derül ki, hogy a megfelelő edzőbe / edzőkbe invesztálsz-e!

A nyújtás alatt, "félholtan" feküdtem, mire ő odaguggolt mellém, és csak mosolyva, jókedvűen ennyit kérdezett: "Akkor ezt most megbeszéltük, ugye?" Hát, mit mondhatnék?! :D "Meg. . ." :)

Nem én lennék, ha nem kezdenék néha napján még most is partizán akciókba, de azt hiszem sikerül percek alatt magamba szállnom. :D Azt se mondom, hogy nem hisztizem végig, amikor kötelező streching van, de már belátom, hogy mindennek van értelme, haszna, célja!

A másik nagy meglepődés akkor jött, amikor a kitörő életkedv kezdett lankadni, mert erőtlennek, fáradtnak, kimerültnek éreztem magam, plusz korrektor hegyek sem tudták eltűntetni a szemem alatti karikákat. Itt sincsen rakéta tudomány. A sok okosság ellenére nem sikerült annyit és olyan tápanyagokat magamhoz vennem, mint amire szükségem lett volna. És nem, a nyáresti hűsítő fröccs, meg a vodka szóda citrommal nem kaja. :D Plusz nem mértem fel, mennyit kell aludnom, pihennem. Szépen kezdtem a nagy lelkesedés közben taccsra tenni magam. No, ilyenkor is megismerszik a jó edző, mert három jól irányzott kérdés után, amelyek alatt érzed, hogy ez nem az a mellébeszéléses fajta beszélgetés, úgy helyre teszi az agyadat, hogy legszívesebben hazarohannál anyádhoz panaszkodni. Márhogy milyen gonosz dolgokat mondott a tanár néni, és hogy neked ez mennyire rosszul esett. És erre meg anyád csak annyit tud mondani: "De hát neki van igaza, és ezt te is tudod."

Aztán folytatva a sort, azt sem tartottam normálisnak, hogy az életmódváltással kapcsolatos elfoglaltságaim hirtelen első számú prioritássá nőtték ki magukat az életemben. Engedtem ezeknek a gondolatoknak átadni az irányítást. Azon kaptam magam, hogy idegesített, amikor egy amúgy a mindennapi élet szempontjából teljesen normális és fontos program lefoglalta az időmet. Szerencsére ezt volt a legkönnyebb kezelnem, hála a csodás barátaimnak. :) <3 Gyorsan visszalendültem a normalitások közé.

Ahogy olvasod, nyílván benned is az merül fel, hogy a fentiek bizony nem egészséges áldozatok a vélt egészség oltárán. Jól látod! Micsoda paradoxon! :) ;) 

Úgyhogy átkalibráltam magam. Még sem annyira nyerő pozíció áldozati báránynak lenni. . .

És a tanítások még mindig jönnek. Például most egy alhasi műtét miatt hesszelek itthon, többek között ezért is van időm írni. Nem egyszerű kivárni a 6 hetet, hogy egyáltalán valami rehab szerűt el tudjak újra kezdeni. Tudom, hogy most a pihenésnek van itt az ideje, még akkor is, ha hiányzik. Vagy hogy bűntudat nélkül tömhetem magam tele decemberben csokoládéval, mert nem ettől fogok visszahízni. Meg is tettem, mert a jó minőségű csokimikulás életelixír az év végi hajtásban. És hogy mit ettem az év utolsó napján? Libamáj terrine-t, kacsazsíros kenyeret meg libatöpörtyűt. Kikkel? Két edzőmmel. Ki találta ki? Én. :D

VÉGE.

GYORSABB.

MENTÉS. MENTÉSMÉGEGYSZER.

A munkámban az egyik kedvenc témám a stakeholder (vagy magyarosabban :) érintett) menedzsment. A stakeholderek (érintettek) például egy projektben azok a személyek, akik hatást tudnak tudnak gyakorlni a projekt alakulására, a célok elérésére, ill. akikre a projekt maga is hatást tud gyakorolni. És ha úgy vesszük, hogy az életmódváltás életünk egyik kiemelt projektjeként is értelmezhető, akkor nem is tűnik olyan ördögtől valónak a menedzsment tudományok alkalmazása a mindennapokban (én legalábbis lelkes híve vagyok ennek). Ill. azt is érdemes látnunk, hogy egy projekt sosem tud izoláltan megvalósulni, tehát bizony sok más életterületünkre is akarva akaratlanul hatással lesz. És ami még izgalmasabb ebben, hogy minden életterületünket számunkra fontosabb vagy kevésbé fontosabb személyek reprezentálják, akikkel jó esetben szeretnénk harmonikus, szeretetteljes, de minimum átlagosan jó kapcsolatokat ápolni. 

Ami szerintem a stakeholder menedzsment tudományában egészen lenyűgöző, hogy nagyon egyszerű módszerek alkalmazásával kapaszkodókat ad a kezünkbe ahhoz, hogy tudatosabb legyen a kommunikációnk, és megspóroljuk néhány felesleges konfliktust magunknak. 

És hogy miért is tartom fontosnak ennek a témának a kiemelt kezelését? Nos, bizony az a tapasztalatom, hogy erős naivitás azt hinni, hogy amikor belefogunk az életmódváltásba, akkor mindenki mellszélességgel támogatni fog minket. Lesznek olyanok, akik az új döntéseink és cselekedeteink hatására pl. hisztisek, kekeckedők, elégedetlenek, vádaskodók, kritizálók lesznek. Vagy megélhetjük azt is, hogy egyesek az új szokásaink hatására eltávolodnak tőlünk, és ez bizony fájdalmas lehet. 

Lehet ezt elsőre nehéz elhinni, vagy csak elképzelni is, de lássunk néhány példát. A valósággal való bárminemű egyezés a véletlen műve. . . 

Eldöntöd, hogy a finomított lisztet lecseréled teljes kiőrlésűre, ezért ilyen kenyeret veszel a boltban az egész családnak. És akkor az első reggeli alkalmával a fehér kenyéren szocializálódott férjed közli, hogy "ennek olyan az íze, mint a fűrészpornak, és egye ezt az a sz@rt az, akinek két anyja van". Aztán azzal szembesülsz este, hogy a gyerek is visszahozta érintetlenül a csomagolt szendvicset. Egyáltalán nem meglepő, hogy sokan ennek nyomán elbizonytalanodnak. Ha a család békéje és jóllakottsága mellett a pénz is számít -és miért is ne számítana -, akkor a fenti eset akár teljes kudarcként és pazarlásként is felfogható. Ilyenkor van, akinek ez akkora plusz nyomást, stresszt jelent, hogy azonnal visszatér a fehér kenyérre. És persze vannak, akik alternatív megoldást találnak, és maguknak vesznek egy teljeskiőrlésű zsömlét, a többieknek meg a megszokott féhéret. És ez csak a kenyér. Ha főznek is, akkor egy darabig jellemzően megy a kétfelé főzés, de mivel nem létszükség (mint mondjuk lisztérzékenység esetén), és legalább 1,5-szer vagy akár 2-szer annyi energiát kell belerakni a főzésbe, egy idő után fárasztó. Megint nem csoda, ha elpörög a lelkesedés. És ha még az is felmerül a családi vacsora közben, hogy "miért kell különcködni, egyél fele annyi pörköltet meg nokedlit, és akkor is le fogsz fogyni", akkor meg pláne könnyű elbizonytalanodni.

De hogy ne csak a férfiakról gondoljuk, hogy nem elég támogatóak, lássunk egy másik példát is. Kedves barátunk, élettársunk, férjünk formába akar lendülni, és beveti magát a konditerembe hetente háromszor. Nos, ez bizony azt jelenti, hogy minimum heti szinten 4,5 órát ezzel fog foglalkozni, tehát egészen biztos, hogy nem ekkor fogja kicserélni a villanykörtét, megszerelni a lötyögő kilincset vagy elmosogatni. Ráadásul az edzésmunka egyik velejárója az elején, hogy amíg hozzá nem szokunk, addig utána dög fáradtnak érezzük magunkat, szóval könnyebb meghozni azt a döntést, hogy a kilincs meg a mosogatás rá tud érni holnapig is. Barátnőként, élettársként, feleségként, főleg ha éppen küzdök a munkahelyemen egy jobb pozícióért, vagy a gyerekkel, hogy elégetelennél jobb jegyet is szerezzen fizikából, akkor könnyen eshet úgy a mosogatás elhanyagolása, hogy a "K. edzőterem fontosabb, mint én / család / gyerek. Mindent nekem kell itt kézben tartani, elintézni a k. edzőterem miatt". Ha pedig már hallottam néhány rémtörténetet a barátnőimtől, hogy a pasijuk az új kedvest az edzőteremben csípte fel, akkor még olyan rémes gondolataim is támadhatnak. hogy "biztos őt is megtalálta valami fitness cica". De akár lehetek egy picit azért is féltékeny, mert "ő milyen szépen formálódik, milyen kitartó és céltudatos, belőlem pedig ez mennyire hiányzik". Aztán ha ezek a gondolatok napi szintű cseszegetésben, kritizálásban, számonkérésben öltenek testet, akkor itt is könnyen megszülethet a döntés, hogy csak legyen nyugi, ezért a heti három edzés először csak heti kettő lesz, aztán egy, aztán egy sem.

Vagy szembesülni a gyerek lesúlytó pillantásával, amikor közlöd vele, hogy ma busszal kell hazajönni a foci edzése után, mert te is edzésre mész, és nem fogsz érte menni. (Most feltételezzük, hogy ez inkább egy kényelmi szolgáltatás a gyerek számára, és már van olyan idős, hogy nem veszélyeztetnénk a gyerek testi épségét, ha tömegközlekednie kell.ene egyedül.) Gondolom még így is nehéz lehet ezeket a pillantásokat zsebre tenni, és gyorsan bevillanhat a sz@r anya/apa vagyok kép önmagunkról. 

És akkor még nem beszéltem a főnökről, akinek nincs ínyére az, hogy 5-kor pontban eldobod a ceruzát, és már nem találhat meg 4:30-kor azzal, hogy lenne itt egy fontos feladat, amit jó lenne még ma megcsinálni, és kb. 1 órát venne igénybe. Mire te azt válaszolod, hogy "Csak holnap lesz meg, mert ma 5-kor el kell mennem". Erre ő meg azt, hogy "Persze nem utasíthatlak, hogy túlórázz, ha azt nem fizetjük ki. De jó ha tudod, hogy az előléptetéseknél azok lesznek kedvezőbb helyzetben, akik hajlandók áldozatokat hozni a munkahelyért." Teljesen érthető, hogy a lakás meg a kocsi hiteltörlesztőjére gondolva inkább lemondod aznapra edzés időpontodat.

A fentiek elég lehangolóan hangozhatnak elsőre (és igen, megint direkt sarkítottam, és direkt negatív példákat sorakoztattam fel). És abban is biztos vagyok, hogy sokakat kimondottan vagy kimondatlanul ez tántorít el attól, hogy komolyan elköteleződjenek az egészségesebb verziójuk mellett. És mielőtt azt hinnénk, hogy ez azért történik, mert az emberek körülöttünk nem elég jófejek, akkor jusson eszünkbe, hogy az emberek alapvetően jófejek egymással, egészen addig, amíg valami érdekkonfliktus fel nem merül.

És igen, az is érdekkonfliktus, ha nekem valami kényelmetlenebb, bonyolultabb, erőforrásigényesebb lesz attól, mert én másként kezdtem el működni. 

Ha végiggondoljuk a fenti eseteket, mindenhol erről van szó. Arról már írtam, hogy az életmódváltás - változás révén - mindig nehézségekkel jár a kezdetekben, amíg ki nem alakul az új "ez a megszokott működésünk" állapota.

Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, mit tehetünk a saját, szeretteink és egyéb stakeholdereink lelki békéjéért ebben az állapotban úgy, hogy az életmódváltással kapcsolatos céljaink felé is haladni tudjunk? A saját tapasztalataim szerint itt tud sokat segíteni a stakeholder menedzsment!

Az első dolog, amit érdemes tisztázni, hogy miért is fontos nekem az életmódváltás, és megnézni, hogy ehhez hogyan kapcsolódnak a szeretteim és a fontosabb stakeholdereim? Egyáltalán kik azok, akikre ez a változás hatással lesz? És kiknek a véleménye számít nekem igazán? Javaslom, hogy írd is le magadnak ezeket, sokat számít a tudatosításban! A másik tippem, hogy ne csak azt fogalmazd meg, hogy mi lesz majd jobb, ha életmódot tudsz váltani, hanem azt is, mit veszítesz te és a szeretteid, valamint egyéb stakeholdereid, ha nem teszed meg magadért ezt a változást!

És megint, mindenkinek a saját élethelyzete függvényében más mondásai lehetnek. Pl. ha anyuka vagy, akkor "A gyermekeimet sokáig szeretném még egészségben nevelni, és jó példát mutatni neki arra, hogyan maradhat ő is egészséges. A jelenlegi plusz 30 kg súlyfeleslegemmel mindkét célt kockáztatom." Vagy férjként "Szeretnék még sokáig a feleségemnek életerős párja lenni, hogy meg tudjuk valósítani a közös céljainkat, és kívánatos is szeretnék maradni számára". És munkavállalóként is lehet ennek értelme: "Ha nem figyelek az egészségemre, akkor nem fogok tudni megfelelő teljesítményt nyújtani, ezzel a se magamnak, se a munkahelyemnek nem teszek jót". Gondolj csak a betegség miatti helyettesítésekre, vagy hogy a túlsúly miatti hátfájásod köti le a figyelmed nagy részét, ami miatt nehéz koncentrálnod a pontos munkavégzésre. 

Ezek lesznek az érveid, kapaszkodóid önmagad és a céljaid mellett, és nem csak akkor, amikor az első nehézségek, konfliktusok felmerülnek. 

Mert hogy a tudatos kommunikációt már akkor is érdemes elkezdenünk, amikor az elhatározásunk megszületett. És hogy miért fontos ez?

Mert az a tapasztalatom, ha úgy kezded el átkeretezni a rendszert, hogy a többiek nem tudnak róla, akkor ne csodálkozzunk, hogy nem értik mi történik!

És ha nem értik, miért történnek másként a dolgok, mint ahogy megszokták, akkor azon se lepődjünk meg, hogy nem azt a kedvező reakciót adják, mint ami jól esne nekünk!

Szóval, ha a páromnak nem mondom el, hogy miért fontos számomra és számára is az életmódváltásom, akkor ne lepődjek meg, hogy elsőre kiakadhat azon, hogy havi Xezer Ft-tal csökkentem a családi kasszát, mert bérletet veszek belőle az edzőterembe, vagy hogy szalonnás tojás helyett hirtelen zabkása lett a reggeli. És ha kommunikálunk, akkor ő nem csak megérti, hogy mik az én céljaim, hanem azt is meg tudjuk beszélni, ő hogyan tud jól támogatni minket ebben. Egy szerető kapcsolatban, ahol jót szeretnénk egymásnak, meg tudjuk beszélni, ki mit szeretne, és hogyan tudunk majd jól együtt működni a megváltozott helyzetben is. És persze itt is naív ábránd, hogy ez maradéktalanul konfliktusmentes folyamat. Mert hát az érdekek makacs dolgok. . .de ez már egy jó alap, amire építkezni lehet. És legyünk azzal is tisztában, hogy (lehet) újra kell definiálnunk a saját céljainkat is! Mert ha közösen megállapodunk abban, hogy a hiteltörlesztés fontosabb, mint a fitness bérlet, akkor edzőterem helyett marad a nappali. De ekkor meg azt kell tudunk megbeszélni, hogy a párunk arra az 1 órára mondjuk vállalja, hogy a gyerekszobában / hálóban / konyhában foglalalja el magát, és akár még a gyereket is elszórakoztatja ez idő alatt.  

Most többen felkiálthatnak, "de hát egy jó kapcsolatban ez teljesen természetes". Azt kell mondanom, ahogy a munkahelyeken is sok a félrekommunikálás, egymás meg nem értése, úgy a szeretteinkkel való kommunikáció során is nagyon gyakran felmerül, hogy magától értetődőnek vesszük, hogy a másik fél magától tudja, hogy nekünk mi lenne jó, és milyen viselkedést várunk el támogatásként tőle az adott helyzetben.

A lehetséges konfliktusok elkerülése és feloldása érdekében a másik jó gyakorlat, ha átülünk egy rövid időre a stakeholdereink székébe. Az ő helyzetükbe beleképzelve magunkat végiggondoljuk, rájuk hogyan hat a változás. Mitől tartanak, milyen nehézségeket láthatnak, mi lehet számukra kényelmetlen ebben, mi az, ami benyomja náluk a piros gombot?

Egyfelől ez a technika segíthet minket abban, hogy amikor megbeszéljük, hogyan működhetünk jól együtt, akkor magasabb fokú empátiával tudunk odafordulni.

Másfelől pedig kiderülhet, hogy számos prekoncepciónk megdől.

Ez azért lehet fontos, mert ha az a hiedelmem, hogy "a férjem úgy sem segít nekem többet a ház körül", akkor azzal meg is győzhetem magam arról, hogy hamvába halt vállalkozás az életmódváltás. Nem egy esetet tudok említeni a saját életemből, amikor azt a visszajelzést kaptam, hogy "azért nem segítettem, mert azt hittem, hogy ez téged kikapcsol, és ezért egyedül szereted csinálni, de ha szóltál volna, segítettem volna". Az államat szerintem percekig a padlón húztam. Szóval, még az is megeshet, hogy meglepődsz, milyen könnyen mennek majd a dolgok. :)

Az utolsó praktika ebben a bejegyzésemben pedig a következő: attól, hogy egyszer megbeszéltünk valamit, és megállapodásra jutottunk, az nem lett kőbe vésve! Ahogy nekünk is könnyű elcsábulni egy kis süteményre, vagy inkább ellustálkodi az edzést, úgy nekik is könnyebb elcsábulni a kényelem és a megszokások felé. Szóval, egy-egy konfliktushelyzet esetén érdemes megbeszélni, hogy ezek teljesen rendben lévő dolgok, de ha tényleg fontos a fő célunk, hogy egészségesek legyünk, akkor mit és hogyan fogunk tenni magunkért, egymásért. :)

Ahogy ígértem az irreális elvárásokról szóló írásomban, ez a téma megér nekem egy teljes bejegyzést, remélem ti is így látjátok majd. :) És még egyszer utoljára maradok kicsit a párkapcsolati szimbolikánál, mert szerintem szépen szemlélteti a dolgokat. ;)

Gondolom már mindenkinek a könyökén jön ki, hogy nem diétázni, ill. fogyókúrázni kell, hanem életmódot kell váltani. Na már most a randizás meg a párkapcsolatok szimbolikájánál maradva az első szerintem az "ismerkedünk", míg a második az "életszövetségben vagyunk míg a halál el nem választ" célrendszerének és elköteleződési szintjének feleltethető meg. És az izgalmak pont itt kezdődnek!

Mert hát az "ismerkedünk" = diétázunk / fogyókúrázunk esetében is vannak célok, van némi elköteleződés, de ezek egy jól menedzselhető, rövidebb időszakra fogalmazódnak meg bennünk, és ennek megfelelően lejáratosak is. (Az én világomban az "ismerkedünk"-nek is van egy olyan mérföldköve, amikor eldől, hogy valamilyen konstrukcióban akarunk-e valami többet is egymástól (mondjuk: párkapcsolatot, házasságot, közös gyereket, vagy mint a Kártyavár c. sorozatban együtt hatást gyakorolni a világ alakulására :D, stb.), vagy pontot teszünk a végére, és útjára engedjük egymást. :)) 

Tehát, ha az a mondás, hogy csak 5 napig kell kibírni szárzellerrel meg uborkával, vagy 12 hétig kell minden nap 15 perc tornát lenyomni, vagy 10 kg-ot kell leadni a nyaralásig, nah az olyan kibírható elköteleződésnek tűnik, és ezért nagyon is csábító. A másik, hogy könnyen értelmezhető, és ami még ennél is fontosabb, hogy kézzelfogható az eredménytermék.

A diétánk / fogyókúránk során  jól érthető és jó mérhető célokat tudunk megfogalmazni, mint pl. X kg-ra szeretnék lefogyni, Y %-kal szeretném csökkenteni a testzsír arányomat, Z cm-rel szeretném csökkenteni a csípő körméteremet. Na már most ezekhez a célokhoz keressük a megfelelő viselkedés indikátorokat, amelyeket konkrét cselekvésekben határozunk meg. És ha az ember tényleg beleáll a folyamatba, azaz jól eszik, mozog, ápolja a lelkét és az elméjét, stb., akkor az eredmények jó eséllyel jönni fognak. (Természetesen akinek valamilyen komoly egészségügyi problémája van, annak azt is szigorúan be kell tartania, amit az orvosai javasolnak.) És mivel jól mérhetőek ezek az indikátorok, a haladás is remekül nyomon követhető.

És ezek azok a tényezők, amelyek magukban hordoznak egy jó adag zsongást, izgalmat, lelkesedést. Mert bizony erről könnyű élménygazdagon beszélni, előtte / utána fotósorozatokkal szemléltetni a változást, bezsebelni a sok elismerő dicséretet a környezetünkből. Érezzük, hogy beszippantott, és visz minket magával az áramlás. ;)

No meg kimondani, hogy MEGVAN, ELÉRTEM, SIKERÜLT! 

És most nem csak arra gondolok, hogy jobban nézünk ki mint előtte, hanem azokra az esetekre is, amikor mondjuk hosszú idő után végre megfogant a baba, kevesebb magas vérnyomás csökkentő gyógyszert kell szednünk, vagy le tudunk sétálni több km-t fájdalom nélkül.

És ez így összességében piszkosul fancy! 

(És mielőtt el nem felejtem, a jól definiált célokról és sikerokozókról lesz majd egy külön bejegyzésem a jövőben! Mert ott is lehet ám bőven mit elszúrni. ;))

A saját korábbi fogyókúrás tapasztalataimból kiindulva ezen a ponton velem mindig történt valami, amit legjobban a KIÜRESEDÉS szó tud jellemezni. Még néhány családi rendezvényen, baráti összejövetelen jön egy két elismerő pillantás vagy dicséret azoktól, akikkel régen találkoztál, de amúgy semmi "extra ego tupírozás", és egyre könnyebben hozod meg azt a döntést, hogy ha mások is elveszik a második krémest, akkor igazából te is megteheted, mert hát most már elégszer mondtál le róla nyálcsorgatva, miközben a többiek jóízűen lakmároztak.

És most persze kórusban harsoghatjátok, hogy 1-2 krémestől még nem hízott meg / vissza senki. És teljesen igazatok van, mert nem a krémes a ludas, hanem a fent említett lejáratosság, és az elköteleződés megszűnése. Mert bizony lejártak a célok, így hozzá kapcsolt viselkedés indikátorok sincsenek, amelyek iránytűként mutatnák, hogy az adott döntésünk mit hoz majd a konyhára. És az elkötelezősés hiánya miatt egyre többször hozunk olyan döntést, ami a visszahízás irányába lök bennünket. Az én szemüvegemen keresztül ez az ún. "jojó-effektus".   

Az egyetemen kurzust tartott nekem Forgács Attila (Az evés lélektana c. könyv szerzője), és nagyon megmaradt bennem az a mondata, hogy ő még nem nagyon látott a kutatásai során olyan diétát vagy fogyókúrát, amit 6 hónapnál tovább tartani tudott volna a delikvens. Ez mondjuk közel 10 éve volt, szóval ha azóta bármi olyan újdonság van a nap alatt, amiről nem tudok, akkor ne tartsátok magatokban! :D Én akkor pont egy  -saját akkori megélésem szerint - nagyon sikeres fogyási periódusban voltam, és mély felháborodással magyaráztam a mellettem ülő lánynak, hogy én vagyok az élő példa, hogy "de lehet". Aztán perspektívát váltottam, és rámeredtem az előttem lévő cukorsokkot okozó eper ízű üdítőre, és a mézben tocsogó müzli szeletre. Gondolhatjátok, hogy ezek bőszen tiltólistások voltak a diétámban. Majd teljes letargiába esve azon gondolkoztam, hogyan történhetett, hogy a szünetben a büfében az alma és a mentes víz kombója helyett ezeket sikerült beszerezni. Mert akkor már nekem is lejártak a céljaim, és ki is voltam már fáradva lelkileg és testileg is, könnyű volt elcsábulni, és még könnyebb volt észre sem venni, hogy mindez történik!  

Ezzel meg is ragadom az alkalmat, hogy rákanyarodjak arra, hogy az életmódváltás miért nem annyira fancy! Visszahozva a párkapcsolati szimbolikát, az "életszövetségben vagyunk míg a halál el nem választ" = egészséges életmódot alakítunk ki hosszútávra, nos, az bizony masszív elköteleződés, - jóban rosszban, egészségben betegségben, meg amit még beleszőnek jellemzően az esküvői fogadalmakba -, és a kezdeti elképzelések szerint tényleg csak halál esetén lejáratos. Szóval, jó esetben egy baromira hosszú időszakról beszélünk.

Közel 10 éves párkapcsolattal a hátam mögött állítom, hogy a fent részletezett pezsgést és izgalmat a mindennapokban fenntartani nehéz, még akkor is, ha az élet dobálja a lehetőségeket és a kihívásokat. 

 Az "életszövetségben vagyunk míg a halál el nem választ" esetében az a jó, hogy több változatos célt tudunk megfogalmazni magunknak hosszútávra is, mint pl.: 1 esküvő, 2 közös gyerek, 2 családi autó, 1 kertes ház, évi 1 síelés és 1 nyaralás. Ezekhez szintúgy könnyű viselkedés indikátorokat hozzáilleszteni, hogy pontosan mit és hogyan fogunk tenni, hogy ezeket elérjük. És akkor most álljunk meg egy pillanatra, és lássuk meg, hogy ezek a célok ugyan egy nagy cél alábontott mini céljai, vagy úgy is mondhatnám, hogy egy nagy projekt alprojektjei. De mi van akkor, ha ezeket az alcélokat sokkal jobban körbejártuk és definiáltuk, mint magát a fő célt?! A környezetemben több olyan esetet is hallottam, ami arról szólt, hogy meglett minden az évek alatt, kocsi, gyerek, ház, álomesküvő, nyaralás (a sorrend most mellékes :D), aztán amikor a gyerek elvégezte az egyetemet és saját lábra állt, akkor a pár nézett egymásra, hogy akkor most hogyan tovább, mert bizony elértek a cél. Amit én ezekből a történetekből kihallottam, hogy az már sokkal kevésbé volt definiálva, hogy mitől is lesz jó az ő életszövetségük? Hogy a kapcsolat alapjai is jól működjenek, és azért nap mint nap tegyenek, és ne csak az alcélok megvalósításáért.

Tehát egyes alcélok teljesítése nem teljesíti összességében a fő célt, és ez okozza a bibit.   

Ugyanezt a mintát látom az életmódváltásnál is! Ha valóban életmódváltásban gondolkozom, akkor a X kg-ra szeretnék lefogyni, Y %-kal szeretném csökkenteni a testzsír arányomat, Z cm-rel szeretném csökkenteni a csípő körméteremet célok nem elégséges fő célok, hanem csupán alcélok lehetnek! Szóval életre szóló szövetséget kell kötnöm saját magammal, hogy egészséges életet élek. És ezt bontom alá indikátorokra, hogy akkor vagyok egészséges, ha: ". . .". Itt fér már el minden olyan alcél, amit fentebb írtam.

Ha az életmódváltást valóban komolyan vesszük, akkor az eddigiek alapján érezhetjük, hogy ez bizony kőkemény sziszifuszi munka nap mint nap. Döntések sorozata, amelyek egy idő után rutinná válnak.

És a rutinban látszólag nincs semmi fancy.

Mert hát teljesen természetessé válik, hogy önmagadhoz képest baromi jól nézel ki, tudod hogy már nincs hova fogyni (mert egészséges akarsz lenni, nem anorexiás!), tök jók az orvosi leleteid, teljesen nyilvánvaló, hogy kiszorítod magadnak az időt a sportolásra, és az izomláz is akár állandó vendégeddé válik, és pontosan tudod már, hogy mely ételek táplálják az egészséged.

És a rutin egyszer csak unalmassá kezd válni. Ugye, hogy nem fancy?!

Mivel az bizonyos, hogy az életmódváltás jó nekünk, nézzük meg, hogy mit tehetünk unalom ellen?

A következő lista megint csak az én ötletbörzém, mindenki a saját belátása szerint finomítgassa, alakítsa! ;)

1. Az alcélok, alprojektek koncepciót fentebb tárgyaltuk. Hát akkor a 2 közös gyerek, 2 családi autó mintájára kreáljunk új alcélokat és mini projekteket miután az előzőeket elértük, vagy már kicsit belefásultunk a tökéletes popsi kidolgozásába. Én azt kértem az edzőimtől, hogy találjanak ki nekem mini kihívásokat, amire tematikusan készülünk, amikor már készen állok rá. Ha minden jól megy, akkor idén megtanulok kötélre mászni, mert sosem tudtam, és normálisan haskerekezni is, amitől még mindig olyan messze vagyok, mint  Makó Jeruzsálemtől. Nah, ez bizony fancy! :)

2. Ünnepeljük meg ezeket az új sikereket is! Mert bizony ezek is ugyanolyan sikersztorik, mint a leadott kilók! :) És nem kell messzire menni, az is lehet ünneplésre méltó, hogy az életünk nehézségei ellenére ezen a héten is minimum 2x tornáztam, és ezért büszke lehetek magamra! :)  X számosságú gyerek, munka és egyéb váratlan teendők mellett ez meg aztán über brutál fancy! :)

3. Kísérletezgessünk új ízekkel, alapanyagokkal, stb. Igen, a tonhal saláta 50 verziója ellenére mégiscsak tonhal saláta marad. :D Itt egy érdekes jelenségre hívnám fel a figyelmet. Külföldi életmód youtubereknél figyeltem meg, hogy egy darabig a vegán táplálkozás a megoldás mindenre, és előtte sosem volt még ilyen jó, aztán eltelik fél - 1 év, és a nyers vegán lesz a tuti, majd jövő évben hirtelen tömi a vegetáriánus hamburgert, mert !dobpergés!, attól érzi jól magát a bőrében. Az a hipotézisem, hogy neki is nehéz ez az életmódváltósdi, és neki is fent kell tartani a lelkesedését, ami viszi előre nap mint nap. Szóval kísérletezgessünk mi is, hogy mi jó nekünk, de azért maradjunk észnél. ;) Ha nézel egy kis Jamie Olivert, szerinte egy kelkáposzta levél is tud fancy lenni! :D

4. Pihenjünk, amikor azt érezzük, hogy elszürkülünk! Itt jön vissza a krémes esete. Mert egy krémestől még nem hízunk el, vagy szúrjuk el az életmódváltásunkat! Ugyanígy, tespedjünk egy kicsit a kanapén, ha azt érezzük, hogy semmi kedvünk aznap edzeni. A lényeg, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy ez most a saját jólétünk érdekében történik, de pontosan tudjuk, hogy holnap vagy holnapután hogyan térünk vissza a megszokott kerékvágásba, mert attól, hogy megpihenünk, még nem az elköteleződésünk szűnt meg önmagunk egészségesebb verziója iránt! :) Nem is tudok kellemesebb estét elképzelni, amikor a barátnőimmel heverészünk a kanapén, teát (khm. . . bort) kortyolgatunk, és közben csokis kekszet, nápolyit meg sós karamellt majszolunk. De ilyenkor azt is érzem, hogy visszatér belém az életerő, és ez nekem fancy! :)

5. Támogatóan (és nem tolakodóan) segítsünk másoknak, akiknek ez a folyamat nehezebben megy! Nagyon jó érzés tud lenni a lelkünknek, ha másoknak inspirációt tudunk adni egy teljesebb életre! És ez talán meg már több is mint fancy! :)

Ahogy ígértem, ez itt a második felvonás, azzal a céllal, hogy kicsit rátekintsünk az én szemüvegemen keresztül arra, hogyan szabhatnak gátat a KORAI önmagunkkal szemben támasztott irreális elvárásaink az életmódváltással kapcsolatos HOSSZÚTÁVÚ sikereinknek. És nem hiába emeltem ki ezt a két szót!

Az az igazság, hogy ebben a bejegyzésben már tárgyalni akartam az életmódváltás versus diéta / fogyókúra témáját, de ahogy elkezdtek kibontakozni a gondolataim arra jutottam, hogy az megérdemel egy teljes külön bejegyzést. Szóval, lesz ennek a gondolatívnek még folytatása más aspektusból, mert hát minden mindennel összefügg. :) 

Az ismertségi körömben végzett nem hivatalos és bármilyen tudományosságot nélkülöző megfigyeléseim szerint jellemzően nem a céljaink minőségével és tartalmával van a probléma, ha az egészségesebb életmódról van szó. (Azokat a típusú célkitűzéseket nem is fogom tárgyalni, ami arról szól, hogy ha egészségesebben fogok enni, és többet sportolok, akkor nagyobb lesz majd a mellem kosármérete. Vagy hát a saját példámból kiindulva, a csípőcsontom vagy az orrnyergem mérete sem ettől fog megváltozni. :D Mert ezekben az esetekben a cél és a hozzá kapcsolt eszközrendszer inkompatibilitásáról van szó. És azokat sem említem, akik valamilyen testképzavarral küzdenek, és ezért alakulnak ki irreális elvárásaik. Ezeket meghagyom a szakavatottaknak.)

Az internet csodás világában pillanatok alatt találunk olyan kalkulátorokat, amelyek néhány adatunk megadása után közelítőleg megmondják, hogy milyen testsúly lehet számunkra az ideális, sőt ajánlást is adnak az egészséges testzsír arányra. Ezeket szerintem elég sokan használják. Továbbá, akik valamelyik életszakaszukban szedték magukra a kilókat, vagy tértek le az egészséges kajálás ösvényéről, azok erős emlékképekkel rendelkeznek arról, amikor jól érezték magukat a bőrükben, és abba az állapotba szeretnének visszatérni. Harmadrészt, manapság "habzsidőzsi" van a személyi edzők és táplálkozási tanácsadók, dietetikusok, egészség pszichológusok piacán, akik bármikor készítenek számunkra személyre szóló elemzést, szerintem ezzel is sokan élnek. Elég jó alapokról tudunk indulni, gondolom én (viszont bátran lehet velem vitatkozni ;)). 

A fentiek ellenére az irrealitás több fronton is támadást indít ellenünk, hogy belesétáljunk a csapdájába, ha hagyjuk neki. De nem hagyjuk! ;)

Az első ilyen irrealitás csapda, amikor nem tesszük össze fejben, hogy egy cél elérése aktív cselekvésen keresztül történik, és ennek megfelelően erőforrás igénye van. Csak egy egyszerű példa, ha edzeni szeretnék, akkor arra időt kell dedikálni. Eddig általában mindenkinek megvan - mondtam én, hogy nem lesz itt rakéta tudomány -, annak a tudatos végiggondolása ellenben már többeknél hiányzik a nagy belelkesedés közepette, hogy honnan tudjuk / szeretnénk átcsoportosítani ezt az időt, és ennek milyen következményei lesznek, mennyire lesz ez éppen egyszerű vagy nehéz számunkra. Amikor jön annak a felismerése, hogy pl. 1 órás edzés, és jobbik esetben 2*15 perc utazás az cirka 1,5 órával kevesebb alvással jár, mert a gyerekkel ugyanúgy meg kell írni a leckét, a vacsorát ugyanúgy meg kell főzni, és a kutyát ugyanúgy meg kell sétáltatni, és a férj ingjét ugyanúgy ki kell vasalni, plusz másnap dekoncentráltabbak vagyunk nem csupán az izomláztól, hanem a kialvatlanságtól is, akkor nem csoda, hogy felmerül bennünk, hogy nem lesz második edzés alkalom. (Vannak, akik tovább bírják, csak közben szépen elforgácsolódnak az energiáik a folyamatban, és utána hagyják abba. Erről lesz majd egy külön írásom a közeljövőben. :))

Ezt a szálat folytatva a második irrealitás csapda, hogy vannak olyanok, akik a fentieket nagyon pöpecül átgondolják, vizionálják, és az alapján születik meg a döntés, hogy bele sem kezdenek az egészbe. Náluk inkább azt szoktam látni, hogy annak a végiggondolása a hiánycikk, hogy tudnak-e olyan alternatívát találni, ami mégis beépíthető a mindennapjaikba. Az előző bejegyzésemben említett Kinga kolléganőm szelíd lépések koncepcióját itt is alkalmazva mondjuk tudok-e egy olyan kicsi és szelíd, de eredménnyel járó szokást kialakítani, amivel mégiscsak haladni tudok a célom elérése felé. Például, ha irreális az, hogy hetente 3x elmenjek 1 órát edzeni, akkor az viszont vállalható lehet-e, hogy este választok egy 10-20 perc közötti edzésvideót valamelyik ingyenes youtube csatornáról, és akkor beleadok apait-anyait még a fürdés előtt? Vagy tudok-e vásárolni egy szobakerékpárt, nem csak ruhainasnak :D, és azon mondjuk végigtekerni valamelyik reality műsor reklámszünetét?

Mielőtt felharsogjátok, hogy 10-12 perc szobabiciklizés ugyan mire elég, gyorsan el is mondom a harmadik irrealitás csapdát, ami arról szól, hogy az eredményeket minél előbb akarjuk! És újra csak a tudatosságot tudom kiemelni, mert anélkül könnyen becsaphatjuk saját magunkat. Minap nyerítve röhögtem saját magamon, amikor éppen azt találtam ki, hogy egy bizonyos cél megvalósítására gyűjtögetni kezdek. Jól kigondoltam, hogy mikorra lenne jó, ha megvalósulna, no meg persze azt is, hogy mennyit kóstál, mindeközben baromira örültem magamnak, mert már szemeim előtt láttam a dolgokat, vitt a lelkesedés. Nem fogsz meglepődni, ekkor megtörtént az egyszerű fejszámolás, aztán kijött egy akkora összeg/hó, amitől szívből elkezdtem magamon röhögni ("Mariann, hogy lehettél ilyen lüke!"), pedig közgazdász végzettségű vagyok. De hát többnyire valahogy így működünk, könnyebb megfogalmazni azt, hogy 3 hónap alatt X kg-ot akarok lefogyni, mert az annyira jó lenne. Csak aztán, ha mellé tesszük, hogy ezt amúgy milyen táplálkozás és mennyi sport mellett lehetne elérni, és közben egy ilyen megszorításnak milyen hatásai lehetnek az egészségünkre, a lelki egyensúlyunkra, akkor jövünk csak rá igazán, hogy rossz irányból közelítünk. Amit szemléltetni akartam, hogy először azt döntsük el, hogy az élethelyzetünkhöz mérten mit tudunk vállalni! Tudod-e vállalni az időd és más erőforrásaid átcsoportosításával azt, hogy hetente minimum háromszor 1 órát edzel, plusz időt teremtesz arra, hogy megfőzd az egészséges kajád, amit dobozolva magaddal viszel a munkahelyedre, vagy több pénzt áldozol magadra, mert inkább rendeled az egészséges kosztot magadnak. Vagy azt mondod, hogy a gyerek továbbtanulása most a legfontosabb, ezért végigtanulod vele az összes hétköznap délutánt és estét, mert magántanárra nem futja a lakás törlesztője mellett, ezért reálisan marad a 10-12 perc tekerés, de megbékélsz magaddal, mert tudod, hogy teszel magadért, az egészségedért, a céljaidért, csak nem 3 hónap alatt fogysz le X kg-ot, hanem 3 hónap alatt X töredékrészét fogod csak leadni. De azt tudod és hiszed, hogy megéri második nap is felülni arra a biciklire! :) ;)

Erős hitem van abban, hogy a tudatosítás és a realitások megtalálása segíthet abban, hogy lendületbe jöjjünk, mert azt fogja erősíteni bennünk, hogy "így még én is képes leszek rá", és nem szegi kedvünket olyan hamar az első kibillenés vagy nehézség. 

Ezt a bejegyzésemet dr. Almási Kitti gondolatával szeretném indítani, amit a Lezárás, Elengedés, Újrakezdés c. könyvében olvastam: Az első randi célja, hogy legyen második. Az én olvasatomban ez igaz az életmódváltásra is, azaz, hogy az első új elképzelésink szerint eltölött nap után legyen második is, vagy ugye az első edzés után legyen második, harmadik meg majd századik is. Ez most megint triviálisnak hangzik, miközben szeintem bármelyikünk tudna olyan esetet említeni a saját életéből, amikor a baromi nagy elhatározás után az első napok után lankadt a lelkesedés.

Ezt a témát két aspektusból és így két külön bejegyzésben szeretném tárgyalni. ;) Előző posztomban foglalkoztam már a gátló félelmekkel, amikkel érdemes megbarátkozni, ehhez kapcsolódik szorosabban ez az írásom, ami az első teremben szerzett élményemről fog szólni.

Míg a követlezőkben abba megyek bele mélyebben, hogyan toljuk túl az elvárásainkat önmagunkkal kapcsolatban, vagy hát jelen esetben inkább önmagunkkal szemben. 

Gondolhatjátok, ha már attól is ki voltam bukva, hogy csak tervezgettem az edzőtermi látogatásomat, mennyire be lehettem tojva, amikor TÉNYLEG oda is kellett menni. Soha nem fogom elfelejteni (vicces, másoknak az esküvője vagy a gyermeke születése ennyire emlékezetes, hogy minden apró részletre emlékszik, nekem meg az, amikor végre túljutok valami belső elakadásomon :D), egy napsütéses de hideg téli nap volt, és a munkanap vége felé ahogy közelített az "ítélet időpontja" egyre komolyabban éreztem a gyomrom környékén, hogy egy árva porcikám sincs, ami odakívánkozik. Erősen mantráztam magamban, hogy

Megengedem magamnak, hogy szarul érezzem ott magam! Megengedem magamnak, hogy szarul érezzem ott magam!

Hát igen innen nézve ez elég röhejes. . .belátom. . .de akkor nagyon sokat segített. :) :D

Amikor odaértem, egy kicsit totyorogtam még mint a tojó galamb, ahogy a csengőt kerestem. A nagy mantrázás közben bevallom, még mindig velem volt, hogy ez bizony most k. ciki lesz. Aztán ajtót nyitott egy szélés mosolyú srác, jókedvűen mondta, ha edzésre jöttem, akkor jó helyen vagyok. Majd rámnézett, és csak ennyit kérdezett: "Izgulunk? Majd mindjárt nem fogunk." Hát, sejtem remegtem ott mint a nyárfalevél, és annyira elveszett lehetett az arcom, mint ritkán.

De, egyúttal történt valami nagyon fontos dolog! Megdőlt az egyik prekoncepcióm! Azt éreztem, hogy aki szemben áll velem, az ért engem, és megbízhatok benne erre a rövid időre, amit együtt fogunk tölteni. Még akkor is, ha szemmel láthatóan szórakoztatta a tojó galambos produkcióm, amit ott előadtam.

A teremben volt még egy hölgy, aki már előttem elkezdett edzeni. Vele megdőlt egy másik prekoncepcióm is, mert (és most könyörgöm félre ne értsetek), de ő sem a klasszikus bikini modell alkat volt akkor még! ;) És én ennek felettébb örültem. És nem azért, mert haha, nem csak én szurtam el valahol ezt az életmódi dolgot, és híztam meg és tunyultam el, hanem mert jó volt látni az élő példát, aki valószínűleg hasonlatos belső élményvilággal rendelkezik mint én, és itt nyomja. És ha ő itt tud küzdeni, mint malac a jégen, akkor erre én is képes leszek, vagyok. 

Attól, hogy a saját fantáziáimra épült belső korlátaim elkezdtek a magasból alásüllyedni, és már egyáltalán nem tűnt nehéznek átlépni őket rengeteg energia szabadult fel bennem, amit mind arra tudtam használni, hogy meg tudjak tapasztalni egy új élményt, bele tudjam engedni magam.

A bizalom, és a saját magam beleengedése pont elég volt ahhoz, hogy tudjam, bármi fog itt történni, az jó lesz nekem. Az edzés végére már nem a paráimtól, hanem az edzés minőségétől remegtem. És kellően elégedett voltam magammal, mert végül nem ücsörögtem a sarokban, és akkor hagytam abba az edzést, amikor az edző azt mondta, hogy elsőre ez most elég lesz. Annyi boldogsághormon termelődött bennem összességében, hogy esküszöm azt láttam öltözködés közben a tükörben, hogy máris laposabb a hasam. :D (Nah, ha engem kérdeztek, ez az igazán röhejes. :D :D)

A történet tanulsága nekem, hogy az első alkalommal elvárásként bőven elég volt megelégednem azzal, hogy léptem egyet előre abban az irányba, hogy legyen második, meg majd sokadik alkalom is. Semmi nagy rárohanás, irreális elvárások. Mert hát egy első randin is max az a realitás, hogy kiderüljön, van-e értelme még találkozni legközelebb is. 

Ahogy az egyik legkedvesebb kolléganőm, Kinga szokta mondani, csak szelíden, kis, megcselekdhető dolgokkal kezdjünk bele bármilyen változásba. Gondolom vagytok páran, akik az eddigi írásaim alapján beszarinak tartotok. És teljes mellszélességgel vállalom, hogy vannak dolgok az életemben, amiben beszari voltam, ill. vagyok ma is, és lehet lesznek olyanok, amiben leszek is életem végéig. Bennem nincs meg a velem született bátorság, próbálgatós kíváncsiság, mint embertársaim jó részében. Viszont megtaláltam a nekem működő megoldást, ahogy az ehhez hasonló helyzeteket fel tudom oldani, és utána nem meglepő módon a bátorság is megjön, amit utána kiegészít a hit és az akarás. No, ez már jó kombó ahhoz, hogy ne essen le a mindennapok közepette, hanem prioritást kapjon.

Felmerülhet bennetek az is, hogy milyen szerencsés voltam, hogy jófej és jó szakember az edzőm, hogy így ráérzett mi kell nekem első alkalommal. Plusz mekkora mázli, hogy nem Kiss Virág vagy egy alteregója edzett mellettem. Hát, hogy szerencse kérdése-e, azt mondanám, hogy részben. Ahogy előző bejegyzésemben írtam, miután megszakértettem magamban, hogy mitől is parázok, már tudatosan kerestem és találtam olyan helyet, ami az én igényeimnek megfelelt, és reméltem, hogy a hely nívója biztosítja, hogy az edzői kvalitások is a helyükön lesznek. Ráadásul, itt az első alkalom díjmentes volt, ergó még azt is biztosítottam magamnak, ha mégiscsak a sarokban üldögélnék vagy hazajönnék, akkor az ne kerüljön pénzbe. :D Nah, az már inkább a szerencse műve, hogy egy számomra ennyire motiváló és szimpatikus hölgy volt ott. :)

No, de mi van akkor, ha se a terem, se az edző, se a terem népe nem szimpatikus?! És itt jön be újra a szelídéség és a realitás. Mert hát valljuk be, nem minden első randit követ egy második. De ez nem jelenti azt, hogy nem lesz több első randink mással, másokkal. :) Szóval, az itt szerzett tapasztalatból már léphetünk egyet előre, mi volt az, ami bejött, mi volt az, ami nem, és ezen paraméterek mentén tudunk szűrni olyan opciókra, ahol jól érezzük magunkat, megfelel az elvárásainknak. :) ;)

És még egy apróság. Ahova én járok edzeni van egy ún. jelenléti ív. Elég mókásan és kisiskolásan hangzik, de van. :) Gondoltam, hogy akkor én bizony számolni fogok. :D 100 alkalmat céloztam meg az év végére, ha azt munka, meg az élet egyéb kihívásai mellett teljesíteni tudom, az kb. reális. Soha nem felejtem el egy másik, ugyanitt dolgozó edző arcát, amikor nagy lelkesen ecseteltem neki, hogy ez az 55. alkalmam (szóval több mint a fele már megvan). Hirtelenjében nem teljesen értette ujjongásom tárgyát, és inkább kedvesen közölte, hogy ennek örömöre akkor kezdjem el a bemelegítést. És belül végig mosolyogtam, mert 54 alkalommal voltam több, mint először, és közben szépen belejöttem a dolgokba, mint kiskutya az ugatásba. :)

Be kell vallanom, hogy a fenti cím nem az én fejemből pattant ki. Csupán annyi közöm van hozzá, hogy a coachommal (aka pszichológusommal) folytatott beszélgetés konklúziójaként az ő száját hagyta el ez a mondat. Gondoltam közös produktumként itt most felhasználom. :) 

De térjünk rá a lényegre. :) Szóval, félelmek. Az előző bejegyzésemben írtam arról, hogy mennyi minden bizonytalaníthat el minket, ha életmódváltásról, de akármilyen fontos és változással járó célról van szó. Az egyik ilyen belső "ködképző" a saját félelmeink hosszabb vagy rövidebb listája. Ahogy és amennyit manapság edzek széles mosollyal az arcomon (nah jó, a bemelegítés alatt :D), baromira nevetségesen hangzik, hogy egy évvel ezelőtt ültem a coachommal szemben egy széken, és majdhogynem könnyes szemmel rinyáltam neki arról, hogy miért nagyon félelmetes ötlet a nappalim kis zárt világából - ahol a youtuberól elérhető edzésvideókat igyekeztem végigcsinálni -, kimerészkedni egy edzőterembe. És hogy milyen gondolataim voltak közben? Lehet jókat fogsz röhögni most rajtam, de az is lehet, hogy lesz néhány, ami a te fejedben is megfordult már: "Totál béna leszek. . .Kipurcanok egy perc alatt. . .Totál lebőgés. . .Ezzel szemben mindenki k. izmos, erős, ügyes és szép lesz. . .Mindenki sokkal vékonyabb lesz mint én. . .Az edző szerint is tök ciki leszek. . .Totál csőd. . .Nem megyek sehova. . ."

Arról fogok majd írni később, hogy mi is történt valójában az első edzésemen, de most még először inkább arról, hogyan jutottam mégiscsak le az első edzésre. Szóval, ezek a gondolatok voltak a fejemben még úgy is, hogy azért már csinálgattam otthon valamit mozgás címén. De a kezdeti közérzetjavulás és sikerélmények után elkezdett fájni a térdem, a csuklóm és a könyököm, köszönhetően az eszetlen hozzáállásomnak. A nagy beszariság közepette azért sikerült összeraknom magamban, hogy kellene valamiféle professzionálisabb segítség valahonnan. Amikor ezt fejtegettem a coachomnak, és ömlött ki a sok rinya a számon, hogy mégis mi tart vissza, hogy leballagjak valahova, vagy felhívjak egy személyi edzőt, ő csak kedvesen mosolygott, majd a világ legtermészetesebb közlendőjeként odatette nekem: "Mariann, engedd meg magadnak, hogy te legyél ott a legbénább, a legkövérebb, és hogy úgy gyere ki onnan, hogy szar volt, nem mész többet. De akkor legalább tudni fogjuk, hogy tényleg így van. Mert aztán még az is megeshet, hogy mégsem." Hazugság lenne, ha most azt mondanám, hogy ettől olyan lendületet kaptam, mint még sosem, de ízlelgettem magamban ezt néhány napig, és ahogy foglalkoztatott ez a kérdés, pont belefutottam egy beszélgetésbe, ahol az egyik ismerősöm mondta, hogy "Ha már kifizettem az edzésért a pénzt, akkor akár a sarokban is üldögélhetek, mert azt csinálok, ami jól esik." Abban a pillanatban nem tudtam vitatkozni az állítás valóságtartalmával, úgyhogy ezen gondolattól meginspirálódva megbeszélgettem magammal, hogy akár el is mehetek egy edzőterembe szarul érezni magamat, mert a legrosszabb ami történhet, hogy üldögélek egy sarokban vagy hazajövök.

Ebben a történetben az egyik tanulság számomra az volt, hogy ami másoknak annyira egyszerű és kézenfekvő megoldás, ill. válasz egy adott helyzetre, az nekem meg sem tudott fordulni a fejemben, amíg valakitől nem hallottam. Érdemes egy kicsit megállni, és ránézni, hogy nekem miért nem volt ott még halvány gondolati szinten sem, hogy ez opció lehet? A saját válaszom erre az, hogy azt tanultam és erősítettem meg magamban gyerekként és fiatal felnőttként, hogy ami nem megy jól, azt inkább ne erőltessük, és inkább kerüljük el, hogy bármilyen cikis helyzet alakuljon ki ennek kapcsán. Igaz ez minden olyan dologra is, amiről ugyan még 0 valós tapasztalásom van, de ha néhány ismert tényező alapján levezethető, hogy nagy valószínűséggel abban gyenge leszek, abból szépen kihátráltam, értsd meg sem próbáltam. Nagy felhajtóerőt adott nekem az, hogy ki tudtam tekinteni a saját gondolatspirálomból, és meg tudtam hallani, hogy létezhetnek alternatív megoldások is. Most persze kérdezhetnéd, hogy végig ülni vagy abbahagyni egy edzést, amíg mások keményen nyomják nem-e ciki? Dehogynem, az én gondolatiságom szerint akkor, ha elmegyek egy csoportos órára, és x perc után leülök, és mindenki engem méricskél, mert azt hiszik hogy valami bajom van, vagy mert mindenki ítélkezik, hogy puhány vagyok mint állat, és cseszek küzdeni magamért. De aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha egy olyan helyre megyek, ahol személyi edző van, akinek őszintén megmondhatom, hogy az otthoni napi 20-40 percnyi ugribugrin és alakformáláson kívül gyenge vagyok mint a harmat, plusz előtte évekig csak a kanapét támasztottam, de jó lenne jobb formába lendülni. És hogy tudunk-e valami olyan edzést csinálni, ahol ugyan megkerülhetetlen, hogy nehéz legyen meg fájjon utána, de azért azt érezzem, hogy volt némi sikerélmény, és kedvem legyen jönni a héten még máskor is, még akkor is, ha ez elsőre csak 10 perc lesz. Innen már könnyebb volt érteni, hogy mi az én problémám, és milyen szempontok szerint kell összerakni az akciótervet (hogy ilyen nagy szavakkal éljek ;)). Szóval, nekem az volt a lényeg, hogy ne legyenek ott sokan (akik nyilván velem lesznek elfoglalva saját maguk helyett, mert hát nyilván :D erről még lesz későbbi posztban szó) és legyen valaki aki segít, hogy túl tudjak lépni a saját árnyékomon. Hát, az internet csodálatos világa segítségével közel 5 percnyi keresés után meg is találtam a nekem való helyet. A következő 5 percem pedig az időpont egyeztetéssel telt. 

A másik tanulságom, ami talán nektek is útravaló lehet, hogy bármilyen elhatározást is teszünk az egészségesebb életmód irányába, az elején merjünk bátran félni, bármitől, ami bennünk megfogalmazódik. Mert félni nem ciki. A "nem fogok nassolni úton útfélen", "lefogyok 10 kg-t", "idén lefutom a félmaratont, annak ellenére, hogy 5 éve nem mozogtam", "mától minden nap edzeni fogok", stb. célkitűzések megfogalmazása után érdemes egy pillanatra megállni és megvizsgálni, hogy eddig mi tartott minket vissza ennek a célnak nemhogy a megvalósításától, hanem egyáltalán attól, hogy komoly meggyőződéssel kimondjuk saját magunknak? Egyáltalán meghoztuk-e magunkban valóban a döntés arról, hogy ezt akarjuk? Bele merünk-e kezdeni? Ha nem, akkor mik azok a félelmek, gátlások, ami miatt meg sem próbáljuk? Ha már korábban is belevágtunk, akkor hol és miért fogyott el a lendület és az akarás? Ha tudjuk, mi lenne az ideális testsúlyunk, izomarányunk, stb., akkor miért nem csináljuk már most is azt, amit kell, hogy ezeket elérjük?

És merjünk bátran félni az őszinte válaszainktól is. Kismillióan elpuffogtatták már, de igaz, a változás az elején mindig fájdalmas. Sokan az életmódváltás elején azt a típusú "fájdalmat" emelik ki, hogy nem ehetek annyira sokat, mint korábban, ezért korogni fog a hasam, fájni fog a fejem, ingerült leszek, az edzéstől pedig k.-ra izomlázam lesz, nem fogok tudni járni 2 napig. De ezek a "fájdalmak" azt hiszem eltörpülnek annak a fájdalomnak az árnyékában, ami abból a felismerésből jön, hogy mennyi buta félelem, aggály, berögződés, saját magunkról alkotott hibás elképzelés szabott gátat annak, hogy jóban legyünk önmagunkkal, és tenni merjünk saját magunkért. Én most itt az életmódváltásról, egészségesebb életfelfogásról írok, de ugyanez igaz lehet akkor is, amikor nem hiszem el magamról, hogy léphetek előre karrierben, akár kereshetnék többet, vagy lehet jobb a viszonyom a családommal.

Összefoglalásként néhány tipp:

1. Bátran ess kétségbe, és félj attól, amiről tudod hogy jó lenne, de nem tudod még hogyan lesz jó!

2. Nézz rá arra, hogy miből táplálkozik ez a kétségbeesés, félelem vagy akár elutasítás?

3. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet, ha mégis a cselekvés útjára lépsz?

4. Tudsz-e olyan megoldást kreálni, amivel a félelmeid még ugyan veled vannak, de a cselekvés már közel sem tűnik olyan félelmetesnek netán fájdalmasnak?

5. Mi kell még ahhoz, hogy el is indulj a cselekvés útján?

6. Mit fogsz tenni, ha az első megoldásod még sem a legtutibb neked?

Most persze bárki megtalálhat azzal a felvetéssel, hogy jól van, jól van, eljár edzeni, meg nem zabál össze mindent, de mi van az élete többi részével? Nos, azt kell mondanom, hogy kismillió olyan dolog van az életemben, ami k.-ra nem megy. Dolgozom rajta, hogy egyszer menjen. Ettől az élménytől nem lettem sem hős, sem tökéletes. De ami már az enyém, az a tapasztalás. Annak az élménye, ha nem hagyom eluralkodni magamon a félelmeimet, akkor tudok olyan megoldásokat találni, amivel elléphetek a saját árnyékomtól. És erre számos példát tudok felmutatni szintén az elmúlt évből, és korábbról is, csak akkor még valahogy nem állt össze bennem, hogy ugyanezeket a tudásokat kellene működtetni, csak kicsit másképpen az életmódváltásban is. Tanulni, régi-új dolgokat felismerni sohasem ciki! ;) :)

Mariann vagyok, több mint egy éve lett a sport, az edzés és az egészségesebb táplálkozás a mindennapjaim része. Ennyi, se nem több, se nem kevesebb. Nem akarok sem fitness instruktor, sem táplálkozási szakértő, sem önjelölt hittérítő lenni, nem vagyok pszichológus (habár nagyon érdekel a téma), és nem találtam meg a bölcsek kövét a zsebemben (még :D). Sokan megírtak / megmondtak már sok mindent ebben a témában, nem hiszem, hogy lesz itt bármi rakétatudomány. Ami ellenben lesz, hogy a magam realitásából, cicoma és bullshit nélkül leírom, hogyan éltem meg ezt a folyamatot. Ha ez már néhány embernek kapaszkodót tud adni, vagy elindít valami vezérhangyát, hogy saját maga is belekezdjen egy teljesebb életbe, akkor az nekem már boldogság. :)

És még miért kezdtem el írni ezt a blogot? 3+1 dologot tudok kiemelni. :)

1. Mert fene se érti már, hogy napjainkban mihez kell / lehet / érdemes / célszerű / illendő / elvárt / stb. igazodni.

Felvilágosult barátaim most kórusban harsoghatják, hogy az legyen a mérvadó, ami neked és a szervezetednek jó. Nem is tudok ezzel vitatkozni, csak van az a hipotézisem, hogy azért ezt tisztán látni nem is olyan egyszerű. A sok családi szokás, minta, a baráti beszélgetések bennünk történő lecsapódásai, magazinok, Facebook posztok, és a saját gyengeségeink, gyarlóságaink azt hiszem eléggé el tudják ködösíteni a szemünket, és ezen a ködön keresztül már nem is olyan egyértelmű, hogy akkor most merre is van észak. Csak néhány szembetűnő kettősség, amit én látok a mindennapokban pl., hogy olvashatjuk tonnaszámra a statisztikákat, hogy mi vagyunk a legelhízottabb európai nemzet, miközben minden sarkon egy gyorsétterem óriás hirdetését csodálhatjuk, csábítgatva arra, hogy fogyasszunk bátran, lehetőleg minél nagyobbat, többet, mert az nekünk jó.  És az sem új információ, hogy sok a beteg ember, és a betegségeik hátterében gyakran életmódbeli okok állnak, vagy azok hozzájárulnak a meglévő betegségeink felerősödéséhez. Amikor anyukám elment egy specialistához a pajzsmirigy problémáival (ő tényleg beteg, ki is műtötték a pajzsmirigyét, és így egész életében gyógyszert kell szednie), és megkérdezte a doktor urat, hogy mit érdemes tennie az egészsége érdekében, akkor az volt a válasz, hogy "Fogyjon, de hát hülyén hangzik, hogy ezt pont én mondom magának." És eközben nevetve termetes pocakjára mutatott. Vagy amikor egy belgyógyász hosszasan ecsetelte nekem, hogy le kell szokni a mesterséges adalékanyagokról, de nem találkoztam vele úgy, hogy ne egy fél literes kóla lett volna a kezében mint "a túlélőkészlet" (ő hívta így). Hát akkor most őszintén, de mi a fene van?! 

A másik véglet, hogy nem tudom úgy legördíteni a Facebook hírfolyamomat, hogy ne jönne szembe minimum 5-10 szponzorált és persze ennek megfelelően megkomponált edzőteremi fénykép, lányok esetében a világ legfeszesebb fenekeivel, melleivel, és bizony csodás lapos hasfalaival. Ezen képekhez mellékelve néhány szívélyes üzenet, legalábbis én így értelmezem, "ha te nem ezt csinálod, nem így nézel ki, akkor nem vagy OK, mert hát ezt mindenki meg tudja csinálni, csak akarni kell" (most nyilván sarkítok). Van mostanában valami baromira trendi abban, hogy hol véresszájúbban, hol szelídebben, de megmondjuk a többieknek, hogyan kell(ene) élni. Nemrégiben voltam dr. Lukács Liza  szakpszichológus (Az éhes lélek gyógyítása c. könyv szerzője) előadásán, ahol elmesélte egy olyan páciense esetét, aki fantasztikus kis közösséget épített fel, akiket arra inspirál, hogy éljenek egészségesen, de annak valóságát már nagyon nehéz a követők elé tárni, hogy a saját sikerei ellenére a mai napig falási rohamokkal küzd, ezzel rombolva a saját egészségét és lelkét. Az én olvasatomban, ő legalább dolgozik saját magán, nem pedig a saját vaksága hajtja az önjelölt hittérítésben, mert szerintem bőven vannak a környezetünkben ilyen egyének. Most persze mondhatjátok, hogy erősen sarkítok, és csak a rossz példákat emelem ki. Természetesen én is ismerek példaértékű embereket, pl.: aki orvosként egészségesen él, kemény edzésmunkát végez, pedig amikor elmondja egy hetét, hogy milyen hektikus időbeosztás és bioritmus szerint él, akkor az első gondolatom az, hogy "ember, te éppen miért nem otthon alszol ehelyett?!" Vagy olyan bloggereket, youtubereket, akik nem restek az életünk realitásait figyelembe venni, és mondandójukat ehhez igazítani. Velük nagyon is tudok azonosulni, és örülök, hogy olyan képet mutatnak nekünk, ami tisztítani tudja azt a bizonyos ködöt, amit fentebb írtam.

Az a fantáziám, hogy a fent említett néhány ellentmondásos esettől  is sokan megijedünk, elbizonytalanodunk, főleg, ha már réges régen magunknak is kimondtuk, hogy valahol valamikor elcsesztük, de rendesen: eltunyultunk, elpuhultunk, elhíztunk, megbetegedtünk, stb. A sok csábítás, vélt vagy valós méricskélő és ítélkező pillantás közepette a félelmeink erősebbek lehetnek a változtatási hajlandóságunknál, a változatlanság biztonsága megnyugtató. A kérdés az, hogy melyik mit hoz a konyhára? Miért éri meg beletenni az energiát a céljainkba? Erre mindenkinek magának kell megtalálnia a saját válaszát.

Első pontként szerintem érdemes megvizsgálni, hogy mik az erősebb gondolataink mondjuk a pocakos orvos buzdítására, hogy fogyjunk? Talán az, hogy "bort iszik, de vizet prédikál" vagy "ha neki sem sikerül orvosként, akkor nekem hogyan sikerülhetne" vagy "hát rajta is látszik, hogy a genetika ellen nincs mit tenni" vagy talán "hahh, a dagadt disznó osztja itt nekem az észt, menjen a . . .". Vagy a csodásan sportos lányok fürdőruhás képeit elnézve: "a kis aranyásó, ha nekem is egész nap csak az lenne a dolgom, hogy jól nézzek ki. . .", "addig néz ez is így ki amíg le nem babázik", "biztos nem dolgozott még életében semmit", "na aggódj, 40 évesen a te segged is úgy fog lógni mint az enyém" vagy "áhh, soha nem fogok így kinézni, mint ő, meg sem próbálom. . .". Vagy tudunk-e csavarni egyet a kapcsolón, és saját magunkra figyelve más perspektívából megfogalmazni a reakcióinkat. Pl. az orvos kapcsán inkább ilyen dolgok jutnak-e eszünkbe: "hmm, attól, hogy neki sem megy könnyen a fogyás, nekem orvosként biztos jót akar, végül is azért jöttem, hogy tegyek az egészségemért". Vagy a kemény popsijú lányok láttán: "az én életemben jelenleg nem reális a napi 2 óra edzőterem, hogy így nézzek ki, de jobban állna rajtam is a farmer, ha tónusosabb lennék". Van bennem egy erős hit annak kapcsán, ha inkább azt nézzük, hogy a saját életünkben mit lehetne ahelyett, hogy mások mit miért úgy ahogy, akkor könnyebben juthatunk olyan elhatározásokra, amelyek valóban a sajátunk, és nem valamilyen elvárást akarunk kiszolgálni vele. 

2. Kisebb nagyobb szokásokon keresztül visz az út

Az elmúlt évben elég sok energiát fektettem abba, hogy olyan új szokásokat honosítsak meg az életemben, amit előtte csak részben sikerült vagy egyáltalán nem. És nem, nem lettem tökéletes. Vannak szokások, amiről tudom, hogy annyira jót tenne nekem, az egészségemnek, és mégis elbukok, nap mint nap. Az én hitem szerint az egyetlen kiút ebből, hogy próbálok a cselekedeteimhez reflektíven hozzáállni. Ha valami sikerült és még inkább ha valami nem sikerült igyekszem keresni az okát, finomítgatom magamban, mit és hogyan próbálok meg legközelebb, és olyan is van, amit elengedtem, mert be kellett látnom, hogy csak az energiáimat viszi, frusztrál, és nem most van itt a helye és az ideje. Mostanra annyira túlcsordultak bennem a tapasztalásaimmal kapcsolatos gondolatok, hogy valahol ki kell, vagy mondhatnám úgy is, hogy el kell engednem őket. :) És mivel a közvetlen környeztemnek már a könyökén jönnek ki a nagy felismeréseim, gondoltam kicsit kibővítem a közönséget, hadd szórakozzatok ti is. :)

3. Ha tervezel, nagyobb részt nálad az irányítás

Ahogy fentebb írtam, a sporthoz és a táplálkozáshoz sem értek. Amihez ellenben igen, az a tervezés, szervezés, megvalósítás, értékelés. Módszeresen. Semmi rakétatudomány, a legtöbb dolog, amit csináltam és csinálok, mind itt van a szemünk előtt. Azt hiszem ahhoz tudok jó gondolatokat adni, hogyan tudtam én a sok hasznos tanácsot, praktikát rendszerbe foglalni. Ez a megközelítés talán másoknak is segítségére lehet, hogy el tudjanak indulni az úton, és a kapott eredmények tényleg fenntarthatók legyenek hosszútávon. 

+1: És mind közül a legfontosabb, ahogy írtam nálam sincs itt a bölcsek köve. Attól, hogy minden egyes nap ízlelgetem, hogyan tudom fenntartani az egészségesebb önmagamat, még ugyanolyan gyarló vagyok, mint bárki, engem is csábítgat a könnyebbik út. Nem árt, ha a fél szememet magamon tartom, és van egy olyan felület, ami iránt felelősséget érzek. ;)