Ez a poszt másodjára születik, mert az első verziója rejtélyes módon eltűnt, vagy szimplán nem ismerem még ki magam itt eléggé. :D De legalább lemérem, hogy másodjára, emlékezetből, mennyivel gyorsabban születnek meg ujjaim alól a sorok. :D :D

Szóval, ez a bejegyzés arról szól, mi minden történik velünk, amikor belelkesülünk, és már megjöttek az első sikerek. Én szó szerint megindultam, mint víziló a mocsárban! (Azt hiszem túl sok természetfilmet néztem mostanában.)

Ez a folyamat számomra bővelkedett sok sikerélményben, mint például annak a bizsergető jó érzése, hogy egyre többet bírsz, és már nem vagy annyira béna. De nem fogtok meglepődni, bőven volt benne tanulság is. Az én esetemben, amikor szemellenzősen megindulva nem vettem észre, hogy a dolgok túltolása következtében mennyi mindent tiportam magam körül, ill. magamban. 

Akik olvasták "Az első alkalom célja, hogy legyen második" című írásomat, tudhatják, hogy a kezdetekkor azt tűztem ki magamnak, hogy 100 alkalommal lemenjek a terembe 2017. év végig. A felvezetésem után nem hiszem, hogy meglepődnél, de augusztus 23-án már túl voltam a 100. edzésemen. Nézhetem ezt onnan is, hogy micsoda teljesítmény, így meghonosítani egy jó szokást az életemben. Meg onnan is, hogy a túlteljesítés hátterében milyen tényezők állhatnak, és ez a felfogás mennyire egészséges? Mert hát ugye az egészség lenne a fő cél! :)

Ahogy arról is írtam már, én a nappalimban kezdtem edzegetni, és eközben sosem éreztem azt az érzelmi többletet, mint amit a teremben tapasztaltam meg. Arra jöttem rá, hogy az volt a minőségi különbség, hogy otthon egy idő után inkább kínlódás volt kiválasztani a netről azokat az edzésprogramokat, amik elég kihívóak voltak, de még nem túl nehezek. Szóval, hogy érezzem a fejlődést, de ne kedvetlenítsen el, plusz ne fájduljanak bele még jobban a térdeim, csuklóim. 

A teremben az edzőim a közös munka során hamar be tudták lőni alkalomról alkalomra azt a szintet, hogy a fent említett kényes egyensúly megvalósuljon, és igazi élmény legyen az edzés. Innen nézve nem csoda, hogy sasszemmel kerestem a szabad időpontokat a naptáramba, ahova még be lehetett újabb edzést illeszteni.

Néhány hét leforgása után élveztem is a korlátlan bérlet előnyeit, és minden hétköznapra volt időpontom. Sőt, Márti barátnőmmel vasárnaponként futottunk is. Vagy hát fogalmazzunk úgy, ő futott, én meg próbálkoztam. :D 

Rákaptam erre az új létformára, mint a cukorkára. Élveztem azt az energiaszintet és aktivitást, amit évekig nélkülöztem. És tolt abba az irányba, hogy bírok én még többet is! Faltam a magyar és külföldi egészséges életmóddal, edzéssel kapcsolatos cikkeket, youtube videókat. Esküszöm, volt, hogy arra aludtam el, hogy álmomban is hasson. :D A szakboltokban bevásároltam kvázi mindent, ami elérhető. Fotóztam a kajáimat, táplálkozási naplót vezettem. Minden nap többször ráálltam a mérlegre. 

És egy darabig bizony nagyon jól mentek a dolgok. Jöttek az eredmények! Úgy éreztem, egyre jobb a kondim. A mérleg azt mutatta, amit látni szeretettem volna (igen, igen, naponta többször is). Bármilyen ruhát felvehettem újra, ami megtetszett. Finom kajákat ettem. Nem viccelek,  tényleg szétvetett pozitív értelemben az energia.

De egyszer csak megérkeztem a tanítások is. Gondolom a sok álmomban hallgatott youtube videó hatására elkezdtem okosabbnak hinni magamat, mint az edzőimet. No meg persze edztettebbnek, mint amilyen akkor még voltam. Elfelejtettem ügyfél lenni. Egy emlékezetes alkalommal, úgy csütörtök-péntek magasságában (tudjátok, előtte minden nap edzettem) már rögtön az elején sikerült kiesnie a számon ennek: "Semmi súly? Engem nem kell kímélni." Biztos vannak a piacon alulkvalifikált edzők is szép számmal, de az én edzőim bizony nem ilyenek! Nem hagyják, hogy hülyén halj meg. Ezért hála és köszönet. :) <3 Szóval, az edző, akivel aznap dolgoztunk, csak mosolygott, és közölte, hogy "Értem, de nem." A cikiség fogalma ekkor új minőséggel egészült ki a szótáramban. Olyan edzést kaptam súlyok nélkül is, hogy majd bepisiltem. Büszkeségből egy k. szó nélkül, fogaimat összeszorítva könyörögtem magamban az életemért, meg hogy végig tudjam csinálni. Mert most beégni, nah az tényleg ciki. :D Mondanom se kell, hogy úgy volt kitalálva, hogy végig tudjam csinálni sérülésmentesen, de azért érezzem a törődést. :D 

És azt hiszem tényleg itt derül ki, hogy a megfelelő edzőbe / edzőkbe invesztálsz-e!

A nyújtás alatt, "félholtan" feküdtem, mire ő odaguggolt mellém, és csak mosolyva, jókedvűen ennyit kérdezett: "Akkor ezt most megbeszéltük, ugye?" Hát, mit mondhatnék?! :D "Meg. . ." :)

Nem én lennék, ha nem kezdenék néha napján még most is partizán akciókba, de azt hiszem sikerül percek alatt magamba szállnom. :D Azt se mondom, hogy nem hisztizem végig, amikor kötelező streching van, de már belátom, hogy mindennek van értelme, haszna, célja!

A másik nagy meglepődés akkor jött, amikor a kitörő életkedv kezdett lankadni, mert erőtlennek, fáradtnak, kimerültnek éreztem magam, plusz korrektor hegyek sem tudták eltűntetni a szemem alatti karikákat. Itt sincsen rakéta tudomány. A sok okosság ellenére nem sikerült annyit és olyan tápanyagokat magamhoz vennem, mint amire szükségem lett volna. És nem, a nyáresti hűsítő fröccs, meg a vodka szóda citrommal nem kaja. :D Plusz nem mértem fel, mennyit kell aludnom, pihennem. Szépen kezdtem a nagy lelkesedés közben taccsra tenni magam. No, ilyenkor is megismerszik a jó edző, mert három jól irányzott kérdés után, amelyek alatt érzed, hogy ez nem az a mellébeszéléses fajta beszélgetés, úgy helyre teszi az agyadat, hogy legszívesebben hazarohannál anyádhoz panaszkodni. Márhogy milyen gonosz dolgokat mondott a tanár néni, és hogy neked ez mennyire rosszul esett. És erre meg anyád csak annyit tud mondani: "De hát neki van igaza, és ezt te is tudod."

Aztán folytatva a sort, azt sem tartottam normálisnak, hogy az életmódváltással kapcsolatos elfoglaltságaim hirtelen első számú prioritássá nőtték ki magukat az életemben. Engedtem ezeknek a gondolatoknak átadni az irányítást. Azon kaptam magam, hogy idegesített, amikor egy amúgy a mindennapi élet szempontjából teljesen normális és fontos program lefoglalta az időmet. Szerencsére ezt volt a legkönnyebb kezelnem, hála a csodás barátaimnak. :) <3 Gyorsan visszalendültem a normalitások közé.

Ahogy olvasod, nyílván benned is az merül fel, hogy a fentiek bizony nem egészséges áldozatok a vélt egészség oltárán. Jól látod! Micsoda paradoxon! :) ;) 

Úgyhogy átkalibráltam magam. Még sem annyira nyerő pozíció áldozati báránynak lenni. . .

És a tanítások még mindig jönnek. Például most egy alhasi műtét miatt hesszelek itthon, többek között ezért is van időm írni. Nem egyszerű kivárni a 6 hetet, hogy egyáltalán valami rehab szerűt el tudjak újra kezdeni. Tudom, hogy most a pihenésnek van itt az ideje, még akkor is, ha hiányzik. Vagy hogy bűntudat nélkül tömhetem magam tele decemberben csokoládéval, mert nem ettől fogok visszahízni. Meg is tettem, mert a jó minőségű csokimikulás életelixír az év végi hajtásban. És hogy mit ettem az év utolsó napján? Libamáj terrine-t, kacsazsíros kenyeret meg libatöpörtyűt. Kikkel? Két edzőmmel. Ki találta ki? Én. :D

VÉGE.

GYORSABB.

MENTÉS. MENTÉSMÉGEGYSZER.