Ahogy ígértem, ez itt a második felvonás, azzal a céllal, hogy kicsit rátekintsünk az én szemüvegemen keresztül arra, hogyan szabhatnak gátat a KORAI önmagunkkal szemben támasztott irreális elvárásaink az életmódváltással kapcsolatos HOSSZÚTÁVÚ sikereinknek. És nem hiába emeltem ki ezt a két szót!
Az az igazság, hogy ebben a bejegyzésben már tárgyalni akartam az életmódváltás versus diéta / fogyókúra témáját, de ahogy elkezdtek kibontakozni a gondolataim arra jutottam, hogy az megérdemel egy teljes külön bejegyzést. Szóval, lesz ennek a gondolatívnek még folytatása más aspektusból, mert hát minden mindennel összefügg. :)
Az ismertségi körömben végzett nem hivatalos és bármilyen tudományosságot nélkülöző megfigyeléseim szerint jellemzően nem a céljaink minőségével és tartalmával van a probléma, ha az egészségesebb életmódról van szó. (Azokat a típusú célkitűzéseket nem is fogom tárgyalni, ami arról szól, hogy ha egészségesebben fogok enni, és többet sportolok, akkor nagyobb lesz majd a mellem kosármérete. Vagy hát a saját példámból kiindulva, a csípőcsontom vagy az orrnyergem mérete sem ettől fog megváltozni. :D Mert ezekben az esetekben a cél és a hozzá kapcsolt eszközrendszer inkompatibilitásáról van szó. És azokat sem említem, akik valamilyen testképzavarral küzdenek, és ezért alakulnak ki irreális elvárásaik. Ezeket meghagyom a szakavatottaknak.)
Az internet csodás világában pillanatok alatt találunk olyan kalkulátorokat, amelyek néhány adatunk megadása után közelítőleg megmondják, hogy milyen testsúly lehet számunkra az ideális, sőt ajánlást is adnak az egészséges testzsír arányra. Ezeket szerintem elég sokan használják. Továbbá, akik valamelyik életszakaszukban szedték magukra a kilókat, vagy tértek le az egészséges kajálás ösvényéről, azok erős emlékképekkel rendelkeznek arról, amikor jól érezték magukat a bőrükben, és abba az állapotba szeretnének visszatérni. Harmadrészt, manapság "habzsidőzsi" van a személyi edzők és táplálkozási tanácsadók, dietetikusok, egészség pszichológusok piacán, akik bármikor készítenek számunkra személyre szóló elemzést, szerintem ezzel is sokan élnek. Elég jó alapokról tudunk indulni, gondolom én (viszont bátran lehet velem vitatkozni ;)).
A fentiek ellenére az irrealitás több fronton is támadást indít ellenünk, hogy belesétáljunk a csapdájába, ha hagyjuk neki. De nem hagyjuk! ;)
Az első ilyen irrealitás csapda, amikor nem tesszük össze fejben, hogy egy cél elérése aktív cselekvésen keresztül történik, és ennek megfelelően erőforrás igénye van. Csak egy egyszerű példa, ha edzeni szeretnék, akkor arra időt kell dedikálni. Eddig általában mindenkinek megvan - mondtam én, hogy nem lesz itt rakéta tudomány -, annak a tudatos végiggondolása ellenben már többeknél hiányzik a nagy belelkesedés közepette, hogy honnan tudjuk / szeretnénk átcsoportosítani ezt az időt, és ennek milyen következményei lesznek, mennyire lesz ez éppen egyszerű vagy nehéz számunkra. Amikor jön annak a felismerése, hogy pl. 1 órás edzés, és jobbik esetben 2*15 perc utazás az cirka 1,5 órával kevesebb alvással jár, mert a gyerekkel ugyanúgy meg kell írni a leckét, a vacsorát ugyanúgy meg kell főzni, és a kutyát ugyanúgy meg kell sétáltatni, és a férj ingjét ugyanúgy ki kell vasalni, plusz másnap dekoncentráltabbak vagyunk nem csupán az izomláztól, hanem a kialvatlanságtól is, akkor nem csoda, hogy felmerül bennünk, hogy nem lesz második edzés alkalom. (Vannak, akik tovább bírják, csak közben szépen elforgácsolódnak az energiáik a folyamatban, és utána hagyják abba. Erről lesz majd egy külön írásom a közeljövőben. :))
Ezt a szálat folytatva a második irrealitás csapda, hogy vannak olyanok, akik a fentieket nagyon pöpecül átgondolják, vizionálják, és az alapján születik meg a döntés, hogy bele sem kezdenek az egészbe. Náluk inkább azt szoktam látni, hogy annak a végiggondolása a hiánycikk, hogy tudnak-e olyan alternatívát találni, ami mégis beépíthető a mindennapjaikba. Az előző bejegyzésemben említett Kinga kolléganőm szelíd lépések koncepcióját itt is alkalmazva mondjuk tudok-e egy olyan kicsi és szelíd, de eredménnyel járó szokást kialakítani, amivel mégiscsak haladni tudok a célom elérése felé. Például, ha irreális az, hogy hetente 3x elmenjek 1 órát edzeni, akkor az viszont vállalható lehet-e, hogy este választok egy 10-20 perc közötti edzésvideót valamelyik ingyenes youtube csatornáról, és akkor beleadok apait-anyait még a fürdés előtt? Vagy tudok-e vásárolni egy szobakerékpárt, nem csak ruhainasnak :D, és azon mondjuk végigtekerni valamelyik reality műsor reklámszünetét?
Mielőtt felharsogjátok, hogy 10-12 perc szobabiciklizés ugyan mire elég, gyorsan el is mondom a harmadik irrealitás csapdát, ami arról szól, hogy az eredményeket minél előbb akarjuk! És újra csak a tudatosságot tudom kiemelni, mert anélkül könnyen becsaphatjuk saját magunkat. Minap nyerítve röhögtem saját magamon, amikor éppen azt találtam ki, hogy egy bizonyos cél megvalósítására gyűjtögetni kezdek. Jól kigondoltam, hogy mikorra lenne jó, ha megvalósulna, no meg persze azt is, hogy mennyit kóstál, mindeközben baromira örültem magamnak, mert már szemeim előtt láttam a dolgokat, vitt a lelkesedés. Nem fogsz meglepődni, ekkor megtörtént az egyszerű fejszámolás, aztán kijött egy akkora összeg/hó, amitől szívből elkezdtem magamon röhögni ("Mariann, hogy lehettél ilyen lüke!"), pedig közgazdász végzettségű vagyok. De hát többnyire valahogy így működünk, könnyebb megfogalmazni azt, hogy 3 hónap alatt X kg-ot akarok lefogyni, mert az annyira jó lenne. Csak aztán, ha mellé tesszük, hogy ezt amúgy milyen táplálkozás és mennyi sport mellett lehetne elérni, és közben egy ilyen megszorításnak milyen hatásai lehetnek az egészségünkre, a lelki egyensúlyunkra, akkor jövünk csak rá igazán, hogy rossz irányból közelítünk. Amit szemléltetni akartam, hogy először azt döntsük el, hogy az élethelyzetünkhöz mérten mit tudunk vállalni! Tudod-e vállalni az időd és más erőforrásaid átcsoportosításával azt, hogy hetente minimum háromszor 1 órát edzel, plusz időt teremtesz arra, hogy megfőzd az egészséges kajád, amit dobozolva magaddal viszel a munkahelyedre, vagy több pénzt áldozol magadra, mert inkább rendeled az egészséges kosztot magadnak. Vagy azt mondod, hogy a gyerek továbbtanulása most a legfontosabb, ezért végigtanulod vele az összes hétköznap délutánt és estét, mert magántanárra nem futja a lakás törlesztője mellett, ezért reálisan marad a 10-12 perc tekerés, de megbékélsz magaddal, mert tudod, hogy teszel magadért, az egészségedért, a céljaidért, csak nem 3 hónap alatt fogysz le X kg-ot, hanem 3 hónap alatt X töredékrészét fogod csak leadni. De azt tudod és hiszed, hogy megéri második nap is felülni arra a biciklire! :) ;)
Erős hitem van abban, hogy a tudatosítás és a realitások megtalálása segíthet abban, hogy lendületbe jöjjünk, mert azt fogja erősíteni bennünk, hogy "így még én is képes leszek rá", és nem szegi kedvünket olyan hamar az első kibillenés vagy nehézség.
