Kevés biztosabb dolog van az életben, minthogy a prioritásaink és a céljaink változnak. A kihívás benne az, hogyan teremtünk magunknak mégis minden egyes héten időt arra, ami fontos számunkra, de éppen nem sürgető. 

És az is biztos, hogy amikor a prioritásaink változnak, akkor az új célok javára mástól kell elvenni az időt, energiát, erőforrást. Ami a másokkal történt beszélgetésekből számomra kiviláglott, hogy ennek a visszavételnek a mértékét gyakran nem konkretizáljuk magunk számára. Tehát, hogy egészen konkrétan mit jelent ez majd időben, intenzitásban, befeccölt energiában. Többeknél megfigyeltem, hogy ebből lesz az, hogy az adott program, hobby, tanulás, feltöltő dolog egyszerűen kipörög az ember életéből. 

A tavalyi évem ilyen szempontból nagyon tanulságos volt. 2018-ban annyit voltam beteg, vagy hívjuk inkább lerobbantabbnak, mint szerintem egész életemben még soha. Ráadásul nem kicsit volt alattomos. Tudjátok, amikor nincs nagy para. Csak mintha egy kis kavics lenne a cipődben, amitől még ugyan el tudsz lenni minden egyes nap, meg tudsz csinálni mindent jó minőségben, de azért érzed, hogy ez a kis kavics hol enyhébben, hol keményebben karcolja, nyomja, időnként meg véresre vágja a lábad. Nah, ez az élethelyzet azt eredményezte, hogy sokkal fáradtabb voltam minden egyes nap csupán attól, hogy léteztem, és tettem a dolgom. Ezzel együtt a teljesítőképességem is csökkent, plusz orvoshoz kellett járni, ami szintén vitte az időmet. És persze Murphy meg én összedolgoztunk, ami azt jelentette, hogy kisebb rekordot döntöttem munka fronton tréningek és tanácsadói napok tekintetében. Ilyen az élet. . . :)

És ekkor újra kellett húzni a rendszert. Abban biztos voltam, hogy 

1. meg akarok gyógyulni

2. el akarom végezni a munkám megfelelő minőségben

3. szeretteimmel, barátaimmal időt szeretnék tölteni a szabadidőmben

4. fent szeretném tartani az edzési rutinomat, az nem opció, hogy teljesen elhagyom

Ahogy fent látszik, ez azt is jelentette, hogy az időmet és az energiáimat az 1-3. pontokba nyomtam leginkább. És jött természtesen a kérdés, hogyan lesz életképes a 4. pont? 

Biztos voltam benne, hogy ebben az érzelmileg, mentálisan és fizikailag terhelt időszakban csak akkor leszek motivált az edzésre, ha az energiát hoz, és nem visz. Hát, ez nem "a csapjunk oda neki, amíg el nem ájulunk" időszak volt, hanem a könnyed, átmozgató, energizáló edzéseké. Amikor az edzésidő a sikerélményről szól olyan tekintetben, hogy kellemesen elfáradok, de utána nem önmagamat és a valóságot keresve ülök a kanapén, hanem tudom tenni a dolgom. És másnap nem arra ébredek, hogy mindenem fáj az izomláztól, amitől behisztiznék.

Ezt a gondolatmenetet megfejeltem azzal, hogy a legdurvább 1-1,5 hónapban, amikor heti 1 szünnapokkal nyomtam végig a melót, plusz orvosi kezelésekre jártam, meghoztam azt a döntést is, hogy nem edzem. Volt bennem egy kis félelem, hogy eltunyolok, és vége, visszafordíthatatlan lesz a folyamat. De, ekkor már velem volt a műtét utáni tapasztalatom. Hogy kihagyás után is van élet. Kemény lesz, puhánynak fogom érezni magam, de csinálni fogom, és szépen visszarázódunk.

Így meg is lett a tervem, már írtam is a naptárba a dicsőséges első napot, amikor újra hadrendbe állok. Lebeszéltem az edzőmmel is a haditervet. 

El is jött az első alkalom, semmi durvulás, csak energizálás, kellemes terhelés. Boldog voltam, jobban bírtam, mint számítottam rá. Azóta folyamatosan mennek az edzések. Építkezünk. Egyre nehezednek a gyakorlatok. Egyre gyakrabban ébredek izomlázra. Amiről persze két, látszólag ellentmondásos dolog jut eszembe. Az egyik, hogy milyen jó, hogy fejlődik a testem. A másik, hogy ez bizony k.-re fáj, és hogy el is felejtettem, hogy ennyire tud ez fájni. :D

És egy érdekes dolog, amit megtapasztaltam még. Hogy bizony el lehet kényelmesedni abban, hogy egy kicsit visszavesz az ember. Minden szentnek maga felé nyúlik a keze alapon. Aztán csinálsz egy gyakorlatot, amiről az az emlékképed, hogy ez nem is olyan régen még ment mint a karikacsapás. Aztán egy kicsit jobban elgondolkoztam, és rájöttem, hogy a a nem is olyan régen 1,5 éve volt. Elsőre kicsit megszeppentem, talán el is szégyelltem magam, "Hogyan törtönhetett ez?!", ennyire elkényelmnesedtem. Aztán gyorsan visszapörgött, hogy mi minden történt ebben az elmúlt 1,5 évben. 

Megváltoztak a prioritások, a célok, hogy mi a sürgős és fontos az életemben. De az edzés maradt a fontos kategóriában, csak megtaláltam, hogyan maradhatok az úton úgy, hogy az hozzátegyen az életemhez, és ne az legyen a vége, hogy likvidálom belőle.

Szóval minden jól van így. És majd az egy lábas guggolásból felállás segítség nélkül is menni fog újra, lehet csak nyáron, vagy jövő télen. A lényeg, hogy rendszerszinten, egészében helyén vannak a dolgok. ;)